Egy iskolatáska, egy krumpliszsák és négy hónap szabadság

Végül magam is meglepődtem, hogy az életem nagy része belefér egyetlen iskolatáskába – a többit majd magamra veszem a repülőn, legfeljebb úgy nézek ki, mint egy hordozható ruhásszekrény. Marseille-ben egy diákszálló ágyáról, alsógatyában, kávé és terv nélkül, mégis nyugodtan és elszántan nézem a következő négy hónapot, amit hivatalosan is egyetlen zsák fog jelenteni. Talán most még őrültségnek tűnik ez az egész, de bízom benne, hogy egyszer majd lesz értelme annak, amit most elindítok.

Magam is meglepődtem, hogy belefértem egyetlen iskolatáskába.
Egy kupac ruha maradt kívül, amit majd magamra veszek a repülőn. Ugyanis olyan szabály nincs a légitársaságnál, hogy nem nézhetek ki úgy, mint egy dagadt, az viszont már nem titok, hogy jutalékot kap a személyzet, ha túlméretes csomagot találnak.

Emellett az a tegnapi agymenésem, hogy nem a strapabíró túratáskát viszem a négy hónapra tervezett utazásra, hanem azt, amelyiket a legkönnyebb kicsire hajtogatni. Most jó lenne egy nagy méretű, vékony zsák, hogy ne kelljen két táskát cipelni, amikor nem vagyok repülőn.

Ennek a bejegyzésnek harmadszor állok neki.

Először a digitális papírtáblám lemerült.

Van egy gyári hibája: húsz százaléknál elkezdi azt hallucinálni, hogy mindjárt kikapcsol a lemerült akkumulátor miatt, és szinte azonnal ki is kapcsol. Ez a hiba általában jelentéktelen, mert a kartonlap-vastagságú eszköz így is elvan egy hétig egyetlen töltéssel, hisz nincs benne semmi, ami világít; de ezúttal elfelejtettem idejében töltőre tenni.

Utána meg egy órát teszteltem, hogy az elvileg szabványosított USB-C portok és kábelek közül melyikkel hajlandó együttműködni. Minden eszközömnek nem hoztam külön kábelt.

Második nekifutásra bealudtam.

Most péntek reggel, 11:30 óra van. Ez a mai napon még kora reggelnek számít. Még pizsamában… Nincs is pizsamám!

Szóval tegnap, Avignonban, a kis raktárhelyiségemben kezdtem a napot. Mindent, ami fontos, belezsúfoltam egy iskolatáskába.

Arles-ben voltam a helyi munkaügyi központban; hisz hivatalosan munkanélküli vagyok. Kérdezi az ügyfélszolgálatos, hogy Magyarországról kapok-e valami támogatást. Mondom neki, nincs ott már lakcímem, sem aktív adó- és TAJ-számom.

Volt időm, így, amíg a délutáni vihar odébbállt, beültem egy sörözőbe blogot írni, majd egy cukrászdában egy süteményre is meghívtam magam.

Este Marseille: a diákszálló szokás szerint rendben van, meg az afgán szendvics is a szomszéd utcában.

Nehéz errefelé olcsón élni! Komoly tervezés és tudatosság kell hozzá. Beülni valahova, bárhova, az drága.

Legalábbis most nekem minden túl drága.

Este fél tizenegykor már ágyban voltam.

Az üzeneteket elfelejtettem. Néhány kollégának, akiket kedvelek, akarok írni egy kicsi üzenetet.

Meg bemegyek a sportboltba, és veszek egy olcsó, nagy, de kicsire hajtogatható táskát.

Ez a mai nap összes teendője.

Most kipihent vagyok, és nyugodt, és elszánt, és őrült. Talán egyszer, valahol értelmet nyernek a következő hetekben, hónapokban elkövetendő őrültségeim.

Marseille, 2025.11.06., csütörtök

20240424_163904 — **`A kép szélére való kattintással a fotóalbum lapozható.`**

One School Backpack, One Potato Sack and Four Months of Freedom

In the end, I surprised myself by how much of my life fits into a single school backpack – the rest I’ll just wear on the plane and look like a walking wardrobe if I have to. From a student dorm bed in Marseille, in just my underwear, with no coffee and no grand plan, I still feel oddly calm, determined and a bit mad as I look at the next four months that will officially be represented by one single bag. Maybe it all seems crazy right now, but I’m hoping that one day the things I’m about to do will make some sort of sense.

I even surprised myself by fitting into a single school backpack.
There’s one pile of clothes left outside, which I’ll wear on the plane. The airline doesn’t have a rule that says I can’t look like a padded snowman, but it’s no secret that the staff get a commission if they find an oversized piece of luggage.

On top of that, I had this brainwave yesterday that for this four-month trip I shouldn’t take the tough hiking backpack, but the one that’s easiest to fold up tiny. Right now what I really need is a large, thin sack so I don’t have to carry two bags around when I’m not on a plane.

This is my third attempt at writing this entry.

The first time, my digital paper tablet ran out of battery. It has a factory fault: at twenty percent it starts hallucinating that the battery is empty and it’s about to shut down, and then immediately switches off. Normally this doesn’t matter much, because this cardboard-thin device will still last a week on a single charge – there’s nothing in it that lights up – but this time I simply forgot to plug it in.

After that, I spent an hour testing which of my supposedly standardised USB-C ports and cables it was willing to cooperate with. I didn’t bring a separate cable for every gadget I own.

On the second attempt, I fell asleep.

Right now it’s Friday morning, 11:30 a.m. Today that still counts as early morning. I’m still “in pyjamas”… I don’t even own pyjamas! I’m lying in bed in my underwear.

So, yesterday I started the day in Avignon, in my little storage unit. I crammed everything that matters into one school backpack.

In Arles I went to the local employment office, because officially I’m unemployed. The woman at the desk asked if I get any benefits from Hungary. I told her I no longer have an address there, or an active tax number or social security number.

I had time to kill, so while the afternoon storm passed, I sat down in a bar to write my blog, then later invited myself to a pastry in a café.

In the evening: Marseille. The student hostel is, as usual, perfectly fine, and so is the Afghan sandwich place in the next street.

It’s hard to live cheaply around here. To pull it off you need serious planning and awareness. Sitting down anywhere – literally anywhere – is expensive.

At least right now, to me, everything feels too expensive.

By half past ten I was already in bed.

I forgot the messages. I want to send a few lines to some colleagues I actually like.

And I’ll go to the sports shop and buy a cheap, big, but easily foldable bag.

That’s the entire to-do list for today.

Right now I’m rested, calm, determined and a little bit crazy. Maybe, somewhere down the line, the madness I’m about to commit in the coming weeks and months will make some kind of sense.

Marseille, Thursday, 06/11/2025

One School Backpack, One Potato Sack and Four Months of Freedom

This is my third attempt at writing this entry.

After that, I spent an hour testing which of my supposedly standardised USB-C ports and cables it was willing to cooperate with. I didn’t bring a separate cable for every gadget I own.

On the second attempt, I fell asleep.

Right now it’s Friday morning, 11:30 a.m. Today that still counts as early morning. I’m still “in pyjamas”… I don’t even own pyjamas! I’m lying in bed in my underwear.

So, yesterday I started the day in Avignon, in my little storage unit. I crammed everything that matters into one school backpack.

I had time to kill, so while the afternoon storm passed, I sat down in a bar to write my blog, then later invited myself to a pastry in a café.

In the evening: Marseille. The student hostel is, as usual, perfectly fine, and so is the Afghan sandwich place in the next street.

It’s hard to live cheaply around here. To pull it off you need serious planning and awareness. Sitting down anywhere – literally anywhere – is expensive.

At least right now, to me, everything feels too expensive.

By half past ten I was already in bed.

I forgot the messages. I want to send a few lines to some colleagues I actually like.

And I’ll go to the sports shop and buy a cheap, big, but easily foldable bag.

That’s the entire to-do list for today.

Right now I’m rested, calm, determined and a little bit crazy. Maybe, somewhere down the line, the madness I’m about to commit in the coming weeks and months will make some kind of sense.

Marseille, Thursday, 06/11/2025

Un sac d’écolier, un sac de patates et quatre mois de liberté

Au bout du compte, je me suis surprise moi-même : l’essentiel de ma vie tient dans un seul sac d’écolier – le reste, je le mettrai sur mon dos dans l’avion, quitte à ressembler à une armoire ambulante. Allongée sur un lit de foyer étudiant à Marseille, simplement en sous-vêtements, sans café ni grand plan, je me sens pourtant reposée, calme, déterminée et un peu folle en regardant ces quatre prochains mois qui vont officiellement tenir dans un seul sac. Aujourd’hui, tout ça ressemble encore à une folie, mais j’espère qu’un jour les choses que je m’apprête à faire finiront par prendre un sens.

Moi-même, j’ai été étonnée de réussir à faire tenir ma vie dans un seul sac d’écolier.
Il reste une pile de vêtements à part, que je mettrai sur moi dans l’avion. La compagnie aérienne n’a pas de règle disant que je n’ai pas le droit de ressembler à un gros bibendum ; en revanche, il n’est plus vraiment secret que le personnel touche une commission quand il repère un bagage trop volumineux.

En plus de ça, j’ai eu hier cette lubie : pour ces quatre mois de voyage, au lieu d’emporter le sac de rando ultra solide, je vais prendre celui qu’on peut plier en tout petit. Là, tout de suite, il me faudrait un grand sac très fin, pour ne pas avoir à transporter deux sacs quand je ne suis pas dans un avion.

C’est la troisième fois que je recommence ce billet.

La première fois, ma tablette à encre électronique s’est déchargée. Elle a un défaut de fabrication : à vingt pour cent de batterie, elle se met à halluciner qu’elle va s’éteindre, et s’éteint presque aussitôt. D’habitude, ce n’est pas bien grave, parce que cet objet aussi épais qu’un morceau de carton tient facilement une semaine sur une seule charge – il n’y a rien dedans qui s’allume –, mais cette fois-ci, j’ai oublié de la brancher à temps.

Ensuite, j’ai passé une heure à tester avec quels ports et câbles USB-C – en théorie normalisés – elle acceptait de fonctionner. Je n’ai pas emporté un câble séparé pour chacun de mes appareils.

À la deuxième tentative, je me suis endormie.

Là, maintenant, nous sommes vendredi matin, 11 h 30. Aujourd’hui, ça compte encore comme tôt le matin. Je suis encore en pyjama… Je n’ai même pas de pyjama ! Je suis allongée sur le lit en caleçon.

Bref, hier, j’ai commencé la journée à Avignon, dans mon petit box de stockage. J’ai entassé tout ce qui est important dans un sac d’écolier.

À Arles, je suis passée par le Pôle emploi local, puisque, officiellement, je suis demandeuse d’emploi. La conseillère m’a demandé si je recevais une aide de la Hongrie. Je lui ai répondu que je n’y ai plus d’adresse, ni numéro fiscal, ni numéro de sécu actifs.

J’avais du temps, alors pendant que l’orage de l’après-midi s’éloignait, je me suis installée dans un bar pour écrire mon blog, puis, plus tard, dans une pâtisserie où je me suis invitée à un gâteau.

Le soir, Marseille : le foyer étudiant est, comme d’habitude, très correct, tout comme le snack afghan dans la rue d’à côté.

C’est difficile de vivre à bas coût dans le coin. Il faut un vrai sens de l’organisation et beaucoup de conscience de ses dépenses. S’asseoir quelque part – n’importe où – coûte cher.

En tout cas, en ce moment, pour moi, tout est trop cher.

À vingt-deux heures trente, j’étais déjà couchée.

Les messages, je les ai oubliés. Je veux encore écrire un petit mot à quelques collègues que j’aime bien.

Et puis j’irai dans un magasin de sport acheter un sac bon marché, grand, mais pliable en tout petit.

Voilà la liste complète des choses à faire aujourd’hui.

Là, tout de suite, je suis reposée, calme, déterminée et un peu folle. Peut-être qu’un jour, quelque part, les folies que je m’apprête à commettre dans les semaines et mois à venir finiront par trouver leur sens.

Marseille, jeudi 06.11.2025.