Nem fér bele négy betűbe

Ezek a cetlik a címkékről, a kívülről érkező ítéletekről és arról szólnak, hogy hogyan próbálok közben valóban kíváncsi maradni a másikra – és magamra is.

---

Mondatfoszlányok következnek a magyarországi utamról. 2025 novemberében, Budapesten és Zalában, egy naplóbejegyzést sem készítettem, helyette mondattöredékeket jegyeztem fel – ott és akkor, amikor azok épp eszembe jutottak. Most ezeket nem időrendi sorrendbe rendezem; úgy válogatok belőlük, ahogy az aktuális kedvem diktálja. Igen, a dátumokat és neveket szándékosan rontottam el. 

Elhangzott néhány mondat, mozzanat, amiket egyelőre nem tudok hová tenni, de mindenképp szeretném őket megjelölni – vissza kell rájuk térnem.

„Andi az autizmus és az ADHD örökletes mivoltáról beszél.”

Én nem vagyok eléggé képben ezekben a témákban. Ő vajon kellően jól informált? Szerintem nem tényeket közölt, hanem feltételezéseket. Amúgy meg ennek az infónak hol van jelentősége?

„Öt perc után bárki megmondja rólad, hogy nem vagy neurotipikus személyiség.”

Attól, hogy nem szakember, még lehet rálátása a témára.
És ha esetleg fotel-tudósként még rá is hibázott valamire?
(Amúgy okos nő, nem szokott badarságokat beszélni!)
Akkor mi van?
Baj az, ha nem érzem szükségét megfejteni, hogy melyik sablon illik rám?

Az én értékrendemben az (akármilyen mértékű) autizmussal vagy ADHD-val élő emberek is teljes értékű emberek!
Sok szaklap nálam jobban kifejti, hogy miként mások, és miért igényelnek speciális figyelmet – joggal.
Azért, abban biztos vagyok, hogy nem halálos és sehogyan sem veszélyes dolgokról beszélünk ; semmiképpen sem! A legtöbb esetben, hétköznapi emberekről beszélünk – akik mellett elmennénk az utcán.

Nem érzek motivációt, hogy kiderítsem a témákban való érintettségemet.

Más vagyok, mint a többiek.
Igen, ez így van.
Sőt, mondok valamit: szerintem ez lenne a normális!
Hiszen minden ember más, mint a többiek.
Talán éppen ettől szép a világ.

Persze, léteznek sablonok.
Akár egy kabátot, egy sablont több emberre is rá lehet adni, de attól még a sablon az csak sablon marad.
Ha valaki alaposan megfigyel engem, akkor meg tudja mondani, hogy a kabátom a Desigual, az ingem meg a Coton Doux sablonja szerint készült, mindeközben azt sem vitatjuk, hogy valójában az a lényeg, ki van a ruha alatt.

Szóval egy szakember biztos meg tudná határozni, hogy az én személyiségem milyen típusba tartozik, és mely eltérések, elváltozások mentén működök; (sőt, volt, aki ezt már meg is tette,) mindezeket nem mellőzve mégis azt gondolom, ezeket a sablonokat én töltöm ki, én színezem ki.

Azt hiszem, sem engem, sem mást nem lehet az ADHD négy betűjével jellemezni. A világ, és benne az ember, ennél azért összetettebb.
Meg ha így is van, akkor sem vallanám be. Mint ahogy sem az ingemen, sem a kabátomon nem szerepel márkajelzés.
Nem az a lényeg.

„Józsi leül velem szemben, és kérdez, és figyel.”

Voltak emberek, akik csak meséltek és meséltek, és jó volt őket hallgatni. Aztán voltak emberek, akik folyton csak kérdeztek, őnáluk millió kérdést tettem fel, mert én is kíváncsi vagyok.
Voltak olyanok is, akiktől keveset kérdeztem; ez nekem nagy hibám, ezen változtatni kell.

Azért nem kérdeztem, mert számomra egyértelmű volt a válasz.
Például nem kérdeztem meg Ágitól, hogy hogy van a lánya, mert ha jelentős változás állt volna be az elmúlt egy évhez képest, akkor azt mondta volna. Ha arra kérdezek rá, hogy mit csinált a lánya, teszem azt, az elmúlt egy hétben, hónapban, akkor a válasza nagyon is érdekelt volna. Csakhogy egy megadott időkeretben kellett beszélgetni, ezért én elsősorban azokat a témákat dobáltam be, amelyeknek egyéves távlatból is van jelentősége.
(Pedig tudom, hogy a mindennapos történések több mindent elárulnak, mint a nagy ívű válaszok.)

Egyszerűen nem volt elég idő arra, hogy egy igazán mély és hosszú beszélgetést lefolytassunk, ezért az én stratégiám az volt, hogy ott, ahol feltételeztem egy választ, ott nem tettem fel a kérdést sem.

Ezzel most az a probléma, hogy ha én nem adom jelét, hogy engem érdekel Ági és a gyermeke, akkor ő ezt honnan fogja tudni…

Na jó, ezt az írást kénytelen vagyok megint félbehagyni, mert vacsorát kell csinálnom.
Pedig még csak a novemberi cetlik egy negyedét nyálaztam át; a „van mit átgondolni” fejezetnek biztosan lesz még folytatása.

Ja, és ezekre a mondatokra is vissza kell térnem. Azt hiszem, még nem értettem meg mindent.

Hurghada, 2025. 12. 09.

---

We Don’t Fit Into Four Letters

Autism, ADHD, diagnoses and templates – is that really all a person is? Andi says you can tell within five minutes that I’m “not neurotypical”, while I’m busy wondering whether that matters at all. These notes are about labels, outside judgements and about how I try to stay genuinely curious about others – and about myself.

Andi talks about the hereditary nature of autism and ADHD.
I’m not really up to speed on these topics.
Is she actually well enough informed?
I don’t think she stated facts, more like assumptions.
And anyway, where does this piece of info really matter?

“After five minutes anyone can tell you’re not a neurotypical personality.”

Just because she’s not a professional doesn’t mean she can’t have an overview of the subject.
And what if, as an armchair scientist, she did get something wrong?
(By the way, she’s a smart woman, she usually doesn’t talk nonsense!)
So what?
Is it a problem if I don’t feel the need to figure out which template fits me?

In my value system, people living with autism or ADHD (to whatever degree) are just as fully valid human beings.
(Plenty of specialist journals explain much better than I do how they are different and why they need special attention.)
I’m sure we’re not talking about anything deadly or in any way dangerous.
I don’t feel motivated to find out whether I’m affected by any of this.

I’m different from the others.
Yes, that’s how it is.
In fact, I’ll say something more: I think that would be the normal way!
Because every person is different from the others.
Maybe that’s exactly what makes the world beautiful.

Of course, templates exist.
Like a coat, you can put the same template on several people, but the template still remains just a template.
If someone observes me carefully, they can tell that my coat follows a Desigual pattern and my shirt a Coton Doux pattern, and at the same time we don’t dispute that what really matters is who is under the clothes.

So a professional could surely define what type my personality belongs to, and along which deviations and alterations it operates; (in fact, someone has already done this), and even without ignoring all this, I still think that I’m the one who fills in these templates, I’m the one who colours them in.

I don’t think you can describe either me or anyone else with the four letters ADHD.
The world, and the human being in it, is more complex than that.
And even if it were so, I still wouldn’t admit it.
Just as there is no brand label on my shirt or my coat.
That’s not the point.

Józsi sits down opposite me and asks questions, and listens.

There were people who just talked and talked, and it was good to listen to them.
Then there were people who kept asking questions all the time; with them I asked a million questions too, because I’m curious as well.
There were also people I asked little; that’s a big flaw of mine, I need to change that.
I didn’t ask, because the answer seemed obvious to me.

For example, I didn’t ask Ági how her daughter was, because if there had been a major change compared to the last year, she would have said so.
If I had asked what her daughter had been doing, say, in the last week or month, I would have been very interested in her answer.
But we had to talk within a set time frame, so I mainly threw in topics that would still matter from a one-year perspective.
(Although I know that everyday events reveal more than big sweeping answers.)

There simply isn’t enough time to have a really deep and long conversation, so my strategy was that wherever I assumed an answer, I didn’t ask the question at all.
The problem with this now is that if I don’t show that I’m interested in Ági and her child, how is she supposed to know?

All right, I’m forced to break off this piece of writing now because I have to make dinner.
And I’ve only leafed through a quarter of the November notes; the “things to think about” chapter will definitely have a sequel.

Hurghada, 2025. 12. 09.

---

Nous n’entrons pas dans quatre lettres

Autisme, ADHD, diagnostics et cases toutes faites : est-ce vraiment tout ce qui définit une personne ? Andi affirme qu’en cinq minutes on voit que je ne suis « pas neurotypique », alors que moi je me demande surtout si cela a la moindre importance. Ces petits billets parlent d’étiquettes, de jugements venus de l’extérieur et de ma façon d’essayer de rester vraiment curieuse des autres – et de moi-même.

Andi parle du caractère héréditaire de l’autisme et de l’ADHD.
Je ne suis pas vraiment au point sur ces sujets.
Est-elle vraiment suffisamment informée ?
À mon avis, elle n’a pas énoncé des faits, mais plutôt des suppositions.
Et de toute façon, dans quelles situations cette info a-t-elle vraiment de l’importance ?

« Au bout de cinq minutes, n’importe qui peut voir que tu n’es pas une personnalité neurotypique. »

Ce n’est pas parce qu’elle n’est pas spécialiste qu’elle ne peut pas avoir une vue d’ensemble du sujet.
Et si, en scientifique de canapé, elle s’était trompée sur certains points ?
(Elle est intelligente, d’ailleurs, elle ne raconte pas habituellement n’importe quoi !)
Et alors ?
Est-ce grave si je ne ressens pas le besoin de décortiquer pour savoir quel modèle me correspond ?

Dans mon système de valeurs, les personnes qui vivent avec l’autisme ou l’ADHD (peu importe le degré) sont elles aussi des êtres humains à part entière.
(Beaucoup de revues spécialisées expliquent bien mieux que moi en quoi elles sont différentes et pourquoi elles nécessitent une attention particulière.)
Je suis certaine que nous ne parlons ni de quelque chose de mortel ni de dangereux.
Je ne ressens pas de motivation à découvrir dans quelle mesure je suis concernée par tout cela.

Je suis différente des autres.
Oui, c’est comme ça.
Et même, je dirais que pour moi, ce serait ça, la normalité !
Parce que chaque personne est différente des autres.
C’est peut-être justement ce qui rend le monde si beau.

Bien sûr, il existe des modèles.
Comme un manteau, on peut mettre un même modèle sur plusieurs personnes, mais cela reste malgré tout un simple modèle.
Si quelqu’un m’observe attentivement, il pourra dire que mon manteau suit un patron Desigual et ma chemise un patron Coton Doux, et en même temps nous ne contestons pas que l’essentiel, c’est qui se trouve sous les vêtements.

Donc, un spécialiste pourrait sûrement définir dans quel type se range ma personnalité, et selon quelles variations, quels écarts elle fonctionne ; (d’ailleurs, quelqu’un l’a déjà fait), mais même en tenant compte de tout cela, je continue à penser que c’est moi qui remplis ces modèles, c’est moi qui les colorie.

Je ne crois pas qu’on puisse décrire ni moi ni qui que ce soit d’autre avec les quatre lettres ADHD.
Le monde, et l’être humain qui s’y trouve, sont plus complexes que cela.
Et même si c’était le cas, je ne l’avouerais pas.
Tout comme il n’y a pas d’étiquette de marque sur ma chemise ni sur mon manteau.
Ce n’est pas ça, l’important.

Józsi s’assoit en face de moi, il pose des questions et il écoute.

Il y a eu des personnes qui ne faisaient que raconter et raconter, et c’était agréable de les écouter.
Puis il y a eu celles qui ne cessaient de poser des questions ; avec elles, moi aussi je posais des millions de questions, parce que je suis curieuse, moi aussi.
Il y en a eu d’autres à qui j’ai peu posé de questions ; c’est un gros défaut chez moi, il faut que je change cela.
Je ne demandais rien, parce que la réponse me semblait évidente.

Par exemple, je n’ai pas demandé à Ági comment allait sa fille, parce que s’il y avait eu un changement important par rapport à l’année précédente, elle me l’aurait dit.
Si j’avais demandé ce que sa fille avait fait, disons, durant la dernière semaine ou le dernier mois, sa réponse m’aurait beaucoup intéressée.
Mais nous devions parler dans un temps imparti, alors j’ai surtout lancé des sujets qui garderaient encore un sens avec un recul d’un an.
(Alors que je sais bien que le quotidien en dit plus long que les grandes réponses générales.)

Il n’y a tout simplement pas assez de temps pour avoir une conversation vraiment profonde et longue, alors ma stratégie, c’était que là où je présumais une réponse, je ne posais tout simplement pas la question.
Le problème, maintenant, c’est que si je ne montre pas que Ági et son enfant m’intéressent, comment pourrait-elle le deviner ?

Bon, je suis obligée d’interrompre ce texte, parce que je dois préparer le dîner.
Et je n’ai feuilleté qu’un quart des petits papiers de novembre ; le chapitre « il y a de quoi réfléchir » aura sûrement une suite.

Hurghada, 2025. 12. 09.

---