Teljesítőképessége határát
Fontvieille, 2025. 08. 29., péntek
Amikor ilyenek történnek, gondolhatnók azt is, hogy az őrangyalom leszerepelt.
Valójában csupán, az őrangyalom elérte teljesítőképessége határát.
Ideje lenne tennem önmagamért.
Fel kell kelnem valahogy.
Az ujjaimat alig érzem, de ez megszokott; reggelente gyakorta elzsibbadnak. A derekamat viszont nagyon is érzem; ez is megszokott, nem ez az első alkalom, hogy nem tudok felugrani fekvő helyzetből.
Ideje tenni magamért.
A karom viszont jól bírta; nem hiába, van ott izom rendesen; azon csúsztam végig.
A Stalingrad sugárútnak,
Arlesben – az az érdekessége, hogy a középső sáv le van zárva; hivatalosan csak a balra kanyarodáshoz használják, és hogy az autósoknak sikerüljön betartani az előzni tilos szabályt is, az összes folytonos záróvonalra kis fehér műanyag bójákat csavaroztak; r-go a középső sáv szinte üres. Egy ilyen apró plasztik oszlopot ütöttem el, miközben a frissen felújított biciklim világítását állítgattam.
A tegnap délutánt a csavarok meghúzásával, a fékek finomhangolásával töltöttem.
Hogy is írja az Instagram?
Feláll, koronát igazít, tovább sétál.
Akkor én most négykézlábra állok,
onnan térdre, majd lassan felegyenesedem; leporolom a kabátom, fájó derékkal, tehát körülményesen, felhúzom a bringát az aszfaltról, visszaállítom egyenesbe a kormányt; majd fogadkozom, hogy az iménti szerencsémet azzal hálálom meg, hogy ezentúl mindig hordok sisakot.
Igen, a szerencsémet;
ez az e-bringa 25 km/órával megy (plusz, a bio energia, plusz a lejtő), és én az imént úgy repültem le róla, hogy nem keletkezett sérülésem, a ruhám nem szakadt el, tudom folytatni az utamat Marseille felé.
Azért a bringát ezúttal a vasútállomáson hagyom, kések is a munkából tíz percet a buszos átszállások miatt.
Ma is
egy ottani étteremben bedolgozom; azonban ottani munkámnak semmi értelme; tök jó, hogy ebből a feketén keresett pénzből ki tudtam fizetni a már sokszorosan balesetet szenvedett bringát (az első az volt, amikor beestem a villamossínek közé, de én már dőlés közben leugrottam, csak a bringát kellett egyenesbe kalapálni) és a méregdrága Sennheiser fülhallgatót; de a heti plusz egy délelőtt lefáraszt, és ezt ma, az esés után annyira érzem, hogy a szenvedés–nyomás eléri azt a pontot, amikor kimondom:
ezt így nem folytatom.
Ez így nem lesz jobb, csak más; egy másik lavor langyos vízért meg nem kell küzdeni.
[Az a lavór langyos víz, az a saját magam kreált hasonlat – 15 évvel ezelőttről – a középszerűség körülírására. Akkoriban volt egy párkapcsolatom, ami minden szempontból annyira átlagos volt, hogy voltak akik, az esküvőnket tervezgették. Én meg akkoriban határoztam el, hogy vagy legyek – a legkisebb energiaszintet igénylő – toprongyos, vagy a megjelenésem minden eleme mutasson egyedi műveltséget.
A tökéletes hétköznapokat meghagyom a hétköznapi pasiknak.]
Szóval, amit eddig, azt nem folytatom tovább.
Itt az ideje, hogy tegyek önmagamért.
A délutáni program az úszás lenne; az eső nem zavar meg, hisz a strandon ez tök mindegy. Miért, ha esik az eső, akkor vizesek leszünk?
Épp ez lenne a cél. 🙂
Előtte eszem egy kolbászos szendvicset, és iszom egy sört, amíg elvonul a szeles zivatar.
A büfés először rosszul ad vissza, majd távozáskor utánam szól, hogy nem fizettem; öt percig magyarázom, hogy az imént a saját kárára rosszul számolt, azt mondja: menjek innen; ebből arra következtetek, hogy nem én vagyok az első, akinél „véletlenül” elszámolta magát.
(Ez saját szubjektív tapasztalat: eddig az összes afrikai kereskedő, szolgáltató megpróbált lehúzni; legyen szó Egyiptomról vagy Európáról, mindenhol utána kellett számolnom. Igyekszem megérteni őket; de attól még dühítő.)
Majd újabb három percig magyarázom, hogy akkor legyünk korrektek, és vegye észre, hogy három euróval többet adott vissza.
Persze, hogy lemegyek a strandra!
Akkor is, ha a nagy szél miatt, én már nem megyek be mélyen a vízbe; majd a jövő héten. Amúgy melegebb a víz, mint a levegő; bokáig a habok közt sétálgatok egy fél órát.
Hihetetlen,
hogy már megint a legváratlanabb helyeken bukkannak fel rezesbandák! Tizenketten is lehetnek itt, a kikötő mellett. Imádom, hogy bárhol, bármikor tudnak spontán bulit csinálni.
Este tizenegy körül
érkezem Fontvieille-be; ez már a szomszéd falu. Ma nem terveztem a tenger mellett aludni. És itt helyben, megint fesztivál van.
Saint-Rémy bodegás szabadtéri bulija után egy nagyszerű fontvieille-i szabadtéri éjjel már nem hoz lázba, pedig mondom, zseniális!
Csak hát, az elmúlt hónapok éjszakái magasba küldték a mércét.
És különben is, kivel is?!
Talán majd holnap…
At the Limit of Its Capabilities
A tumble on Stalingrad Boulevard, an argument at the snack bar, and a realization: my guardian angel didn’t fail—they’ve just hit their limit.
From here, it’s on me: helmet on, plans rewritten, and no more fighting for lukewarm water.
Marseille is still ahead of me, sore back and all.
Fontvieille, 2025. 08. 29., Friday
When things like this happen, we might think my guardian angel has failed.
Yet in truth my guardian angel has reached the limit of their capacity.
It’s about time I did something for myself.
I have to get up somehow.
I can barely feel my fingers, but that’s normal; in the mornings they often go numb.
I sure can feel my lower back; that’s normal too—it’s not the first time I can’t pop up from lying down.
Time to do something for myself.
My arms held up well, though; no wonder, there’s muscle there—those took the slide.
The middle lane of Stalingrad Boulevard is closed; officially it’s only for left turns, and to help drivers obey the no-passing rule they’ve screwed small white plastic bollards onto all the solid lines—so the middle lane is almost empty.
I clipped one of those tiny plastic posts while fiddling with the lights on my freshly refurbished bike.
I spent yesterday afternoon tightening bolts and fine-tuning the brakes.
How does Instagram put it?
Stand up, fix the crown, keep walking.
So now I get on all fours, then onto my knees, then slowly straighten up; I dust off my coat, with a sore back—so clumsily—haul the bike up from the asphalt, realign the handlebar; then I vow to repay my luck by wearing a helmet from now on.
Yes, my luck; this bike goes 25 km/h, and I just flew off it without getting injured, my clothes didn’t tear, I can keep going toward Marseille.
Still, this time I leave the bike at the train station; I’m ten minutes late to work because of the bus transfers.
Today too I’m doing shifts at a local restaurant; but that local gig makes no sense; it’s great that with this off-the-books cash I managed to pay for the bike that’s been in multiple accidents (the first was when I fell between the tram tracks—but I jumped off mid-fall; only the bike needed to be hammered straight) and for the outrageously expensive Sennheiser earphones;
but that extra half-day a week wears me out, and today, after the fall, I feel it so much that the suffering–pressure reaches the point where I say: I’m not doing it like this anymore.
This won’t be better, just different; and I’m not going to fight for another basin of lukewarm water.
[That basin of lukewarm water is a metaphor I coined—15 years ago—to circumscribe mediocrity. Back then I had a couple of relationships so average in every respect that people were already planning our wedding. That’s when I decided: either I’ll be—at the lowest energy level—shabby, or every element of my appearance will show singular cultivation. I leave perfect weekdays to everyday guys.]
So what I’ve been doing so far, I won’t keep doing.
It’s time to do something for myself.
The afternoon plan would be a swim; rain doesn’t bother me—at the beach it doesn’t matter.
Why, will we get wet if it rains?
That’s exactly the point. 🙂
Before that I eat a sausage sandwich and drink a beer while the storm passes.
The snack bar guy first gives the wrong change, then as I’m leaving calls after me that I didn’t pay; I spend five minutes explaining he just miscalculated to his own loss; he says, “get out of here”; from this I conclude I’m not the first he’s trying to rip off.
(This is my own subjective experience: so far every African merchant or service provider has tried to rip me off; whether in Egypt or in Europe, I’ve always had to double-check the math. I try to understand them; but it’s still infuriating.)
Then I spend another three minutes explaining that, to be fair, he should notice he actually gave three euros too much back.
Of course I go down to the beach!
Even if, with the strong wind, I’m not going into the water; next week, maybe.
By the way, the water is warmer than the air; I stroll ankle-deep for half an hour.
It’s incredible how brass bands keep popping up in the most unexpected places!
There must be a dozen of them here by the harbor.
I love how they can spark a spontaneous party anywhere, anytime.
Around eleven at night I arrive in Fontvieille; that’s the neighboring village.
Tonight I didn’t plan to sleep by the sea.
And here there’s a festival again.
After Saint-Rémy’s bodega-style open-air party, a great open-air night in Fontvieille no longer thrills me—though, I say, it’s brilliant!
It’s just that the past months’ nights have raised the bar.
And besides, with whom, anyway?!
Maybe tomorrow…
À la limite de ses capacités
Une gamelle sur le boulevard Stalingrad, une prise de tête au snack, et une évidence : mon ange gardien n’a pas failli, il a juste atteint sa limite.
À partir de là, c’est à moi de jouer : casque sur la tête, plan revu, fini de me battre pour de l’eau tiède.
Marseille est toujours devant, même avec le dos en vrac.
Fontvieille, 29.08.2025, vendredi
Quand des choses comme ça arrivent, on pourrait croire que mon ange gardien a raté son coup.
En réalité, mon ange gardien a simplement atteint la limite de ses capacités.
Il serait temps que je fasse quelque chose pour moi.
Il faut que je me relève, d’une façon ou d’une autre.
Je sens à peine mes doigts, mais c’est habituel ; le matin, ils s’engourdissent souvent.
En revanche, je sens très bien le bas de mon dos ; là aussi, rien de nouveau : ce n’est pas la première fois que je ne parviens pas à bondir depuis la position allongée.
Il est temps d’agir pour moi.
Mes bras, eux, ont bien tenu ; normal, il y a du muscle ; c’est dessus que j’ai glissé.
La voie centrale du boulevard Stalingrad est fermée ; officiellement, elle ne sert qu’aux tournants à gauche, et pour aider les automobilistes à respecter l’interdiction de doubler, ils ont vissé de petits plots en plastique blancs le long de toutes les lignes continues ; du coup, la voie centrale est presque vide.
J’ai heurté un de ces petits plots en tripotant l’éclairage de mon vélo fraîchement rénové.
J’ai passé l’après-midi d’hier à resserrer les vis et à peaufiner les freins.
Comment déjà le dit Instagram ?
Se relever, redresser la couronne, et repartir.
Alors je me mets à quatre pattes, puis à genoux, puis me redresse lentement ; je dépoussière mon manteau, avec le dos douloureux—donc laborieusement—je remonte le vélo de l’asphalte, je réaligne le guidon ; puis je promets de remercier ma chance en portant désormais toujours un casque.
Oui, ma chance ; ce vélo file à 25 km/h, et je viens d’en être éjecté sans me blesser, mes vêtements ne se sont pas déchirés, je peux continuer vers Marseille.
Je laisse quand même le vélo à la gare ; j’ai dix minutes de retard au travail à cause des correspondances de bus.
Aujourd’hui encore, je fais des heures dans un resto du coin ; mais ce boulot local n’a aucun sens ; c’est bien qu’avec cet argent au noir j’aie pu payer le vélo déjà accidenté à de multiples reprises (la première fois, c’était quand je suis tombé entre les rails du tram—mais j’ai sauté avant de m’écraser ; il n’y avait qu’à redresser le vélo au marteau) et les écouteurs Sennheiser hors de prix ;
mais cette matinée supplémentaire par semaine m’épuise, et aujourd’hui, après la chute, je le sens tellement que la souffrance–pression atteint le point où je dis : comme ça, je continue pas.
Ce ne sera pas mieux, juste différent ; et je ne vais pas me battre pour une autre bassine d’eau tiède.
[Cette bassine d’eau tiède est une métaphore que j’ai inventée—il y a 15 ans—pour contourner le mot « médiocrité ». À l’époque, j’ai eu quelques relations si moyennes à tous points de vue que les gens imaginaient déjà notre mariage. C’est là que j’ai décidé : soit je serai—au niveau d’énergie minimal—dépenaillé, soit chaque élément de mon apparence montrera une culture singulière. Je laisse les journées parfaitement ordinaires aux types ordinaires.]
Donc, ce que j’ai fait jusqu’ici, je ne le continue pas.
Il est temps que je fasse quelque chose pour moi.
Le programme de l’après-midi serait la nage ; la pluie ne me dérange pas—à la plage, on s’en fiche.
Pourquoi, s’il pleut, on sera mouillés ?
C’est justement le but. 🙂
Avant, je mange un sandwich au saucisson et je bois une bière pendant que l’orage passe.
Le gars du snack me rend d’abord mal la monnaie, puis, en partant, m’interpelle en disant que je n’ai pas payé ; je passe cinq minutes à expliquer qu’il vient de se tromper à sa propre défaveur ; il dit : « Va-t’en d’ici » ; j’en conclus que je ne suis pas le premier qu’il essaie d’arnaquer.
(Ceci est mon expérience subjective : jusqu’ici, tous les commerçants et prestataires africains ont essayé de m’arnaquer ; que ce soit en Égypte ou en Europe, j’ai toujours dû refaire les comptes. J’essaie de les comprendre ; mais ça n’en est pas moins rageant.)
Puis je passe encore trois minutes à expliquer que, pour être corrects, il faudrait remarquer qu’il a en fait rendu trois euros de trop.
Bien sûr que je descends à la plage !
Même si, avec le grand vent, je ne vais pas à l’eau ; la semaine prochaine, peut-être.
Au passage, l’eau est plus chaude que l’air ; je marche les chevilles dans l’eau pendant une demi-heure.
Incroyable comme des fanfares surgissent encore aux endroits les plus inattendus !
Ils doivent être une douzaine ici, près du port.
J’adore leur façon de lancer une fête spontanée, n’importe où, n’importe quand.
Vers onze heures du soir, j’arrive à Fontvieille ; c’est déjà le village d’à côté.
Ce soir, je n’avais pas prévu de dormir au bord de la mer.
Et ici, il y a encore un festival.
Après la soirée bodega en plein air de Saint-Rémy, une grande nuit en plein air à Fontvieille ne m’excite plus—même si, je le dis, c’est génial !
C’est que les nuits des derniers mois ont placé la barre très haut.
Et puis, avec qui, d’ailleurs ?!
Peut-être demain…
