Levendulamezők és Festői Provanszi Falvak

Valensole egy csodálatos hely, ahol minden nap új kalandok várnak. A levendulamezők varázslatos látványa, a provanszi falu hangulata és az apró kulináris élmények mind hozzájárulnak ahhoz, hogy itt mindig otthon érezzük magunkat. Azt hiszem, a legjobb dolog, amit tehetünk, hogy egyszerűen élvezzük a pillanatot, és hagyjuk, hogy Valensole varázsa magával ragadjon bennünket.

Valensole, 2024. június 27. csütörtök.

Reggel nyolckor éppen elérem a vonatot St. Martin Crau állomáson, rohanva zárom le a rollert, megint, két napig fogom a vasútállomás nyilvános parkolójában hagyni, csak remélem, hogy meglesz még holnap este. Ennyi probléma mellett nem sok könnyet hullatnék érte. Úgy tűnik, mintha mindennapos használat mellett egy évre terveznék a roller életciklusát.

Már múlt héten is terveztem, hogy levendulamezőt fogok nézni. A célállomás megvan, az oda vezető út több opciós. Marseille pályaudvaron megállapítom, hogy a három lehetséges buszjárat közül annak a legkényelmesebb az átszállási kapcsolata, ami a repülőtérről indul, mégiscsak jobb lett volna, ha leszállok a vonatról Vitrollesnál. Szóval, vissza vonattal két megállót, majd a reptéri helyijárat átvisz a kettes terminálhoz, távolsági busszal másfél óra múlva érkezem Manesque kisvárosába, innen már a szomszédos település a levendulamezőké. Egész idáig bíztam benne, hogy a települések közti busz menetrendet, nem találtam meg a neten.

A százharminc hármas busz menetrendje majdnem üres és nincs alternatíva. Tizenöt kilométer. Szóval van egy órám, addig átöltözöm rövidnadrágra, a resti bisztróban iszom egy kávét. „Kérem, én fizetnék készpénzzel, ha találnék egy bankautomatát.”

Fél egykor indul el a busz, mind négy utassal. Ezen a buszúton már nem alszom be, már csak azért sem, mert ez nem éppen egy autópálya egyszerűségű vonal: meredek, majd lejtős, közben kanyarog; erdő után aranyló búzamezők, amit lila táblákkal tarkítanak; vagyis lilás mert a levendula színe valójában a fajta függvényében több-kevesebb szürke és/vagy kék árnyalatot tartalmaz. Gyönyörű út. Valensole központjában kezdésnek leülök a buszmegállóban ebédelni, ez nem egy elhasznált buszváró, ma már nem lesz rá többet szükség. Még a múlt héten vásároltam néhány sonkát, szalámit, tartósítószerrel agyon pakolt kenyeret. Ebben a napfényben lecsúszik az üveg víz is. Fél kettőkor indulok el arra programra, amiért jöttem, megjegyzem, fél hétkor léptem ki a szobám ajtaján.

Érdekesség, hogy itt minden túrista vagy fehérben vagy lilában van – noh meg a legtöbb dekoráció is. A magam kis fekete rövid nadrágjában úgy nézek ki, mint aki eltévedt 🙂

Ez nem egy bántóan nagy falu. Ez egy olyan provanszál falu, ahol egy festőművész bármely utcasarkon örömét leli. Gyors kör a falu központjában; semmi meglepő, csak a szokásos jó dolgok: pár száz éves épületek, szökőkutak, templomok, uradalmi birtokok, souvenir árusok, bár teraszok, friss kenyér illat; Jah és levendula illat a mezőkön.

A turista irodában megint csak jól használható térképet kaptam. Olyan, mintha ennek az országnak fontos lenne a turizmus… Kissebb sétára indulok, a falu alatt tíz perc sétára van egy levendula múzeum, odaérve kiderül, ez inkább csak egy marketig eszköz. Teljesen megértem őket, mert olyan mondattal nem lehetne megtölteni a helyet, hogy szabadtéri vendéglő egy egykori lepárló helyén lila panorámával. Inkább nyomtattak egy csomó informatív plakátot, amiket kiragasztottak az otthagyott eszközök közé.

Ezen a ponton beszélhetnék arról, mennyire csodásan érzem magam, csak hogy semmi nem jut eszembe, egyrészt, leköt a táj. Ok, engem egy láda virággal is le lehet órákra nyűgözni, de ez a völgy mégiscsak egy kicsit több ingert jelent. A természet mellett megállok gyönyörködni az egykori rendőrőrs épületében, egy kisebb kastélyban, egy kápolnában, visszafelé, a patak körüli parkban találok piknikező helyet, parkolót lakókocsiknak is, játszóteret. Ebben a melegben gondoltam megiszok egy sört valamelyik teraszon, de az éttermek délután nem léteznek, az egy szem bár, pedig dugig van. Kis boltban feltankolok újabb innivalóval. Igen, egy üveg sör is jól esik.

Közben – érdekes – Pont most döntök úgy, hogy van időm elolvasni az üzeneteimet. Érdekes, mindig csak akkor foglalkozom az üzeneteimmel, amikor szabadnapos vagyok, érdekes… Anyámat is visszahívom. Úgy tűnik javul az állapota, már van ereje beszélni, ez is valami.

A hasznos kis térképpel újabb sétára indulok, ezúttal a cél, a falu határában levő levendulamezők, de előtte még keresztül megyek a falun. Talán azért nem jutnak eszembe zseniális gondolatok, mert már láttam ilyet. Ez is egy tipikus provanszi falu, ami úgy gyönyörű, ahogy van. Hegyoldalba épült a falu, szóval az egykori várfalról szép a kilátás. Várat nem találtam, csak sáncot, viszont templomból – ezúttal is – többet láttam, a szűk, kanyargós utcákon, ha felfelé megyünk, akkor pont a nagyobbikhoz érkezünk. Amúgy, szépen, rendben tartott házak, minden fajta modernitás nélkül. Kedves meglepetés, hogy a szupermarket parkolójából eszméletlen panoráma van a hegyekre és a lila mezőkre, romantikus lelkű napkelte fanoknak még padokat is telepítettek. A falu felett észak-nyugatra levő mezőket választom, csak mert a Manesque irányában levő domboldalak gyalog messze vannak. Tulajdonképpen, csak négy irányban találunk a település körül levendulát: észak, dél, kelet és nyugat felé haladva.

Harminc perc séta a falu határától és meg is van a negyedik mező, ennek klasszik levendula – lila színe van; ugyanis a valóságban, nem csak egy színben létezik; a kiállítóhelyen bemutatott huszonöt alfajnak a színe a kék, szürke, lila változó arányú szín kombinációiban léteznek; még a formájuk sem teljesen egyforma. Nyilván, a mély lila, ami legjobban fotózható. Vannak mezők, amik gazosak – attól még szépek a maguk módján és értékesek. Szóval a negyedik mező, az amiben már nem csak a szemem legeltetem, hanem elkészítem az errefelé kötelező szelfiket: leguggolok a bokrok közé, ettől úgy tűnik a képen, mintha végtelen lenne a domboldal, valójában csak kikerül a látóhatárból a tanya, a bekötő út és a többi bóklászó turista.

Másik úton sétáltam vissza. Megvannak a kevésbé régi házak, de ezek tágas, virágos, árnyékos utcák mentén állnak; szép ez a falu. A boltban még beszerzek egy friss bagettel, szalámit, gyümölcs már a táskámban – ezek jók lesznek reggelre. Lejtős kis utcákon bandukolok lefelé, néhol a családi ebédlő konkrétan az utcára nyílik, azt is meg tudnám mondani mit esznek, de errefelé ez normális. Olyan, mintha az emberek nem elzárkóznának, hanem köszönnének egymásnak. Árnyas fák, provanszal építészet, érdekes szobrok, jó levegő, jó itt élni.

Az van, hogy nem is maga a levendulamező az érdekes… Vagy talán mégis? Megállni a közepén és csinálni egy selfit, utána meg bevásárolni a souvenir boltban. Ennyi az egész! Szerintem inkább attól érdekes ahogy az ember elhalad mellette, mondjuk bringával; és figyel. Néhol egy egész hegyoldal lila színű, máshol az aranyló búza, a szürkés-zöld olíva, a lilás kék levendula táblái váltakoznak.

Furán néznek az emberek, amikor a szökőkút vizével hűtöm az arcomat, tarkómat; ezúttal viszont a karomra hullott madarak… égi áldását is mosom le. Ma már nem divat a szökőkút – csak mert (valóban) túl sok vizet használnak, viszont ebben a városban szerencsére hármat is találni belőle.

Reggel és délben is szalámis szendvicset eszek, vacsorára valami mást kívánok. Étteremre nem akarok pénzt költeni (huszonkét euró egy tál főétel). Viszont, nemrég érkezett egy jó megjelenésű büfés kocsi… Egészen finom kebabos paninit csináltak. Van még egy óra a koncert kezdésig, francia sanzonokat fognak énekelni a városháza termében. Most már van hely a teraszon, Itt is jól esik egy sör.

Elsőre magam is furcsáltam, hogy nem gyülekeznek az emberek a koncertre, aztán a bezárt terem ajtajánál elolvastam még egyszer a programot: ez a koncert a szomszéd faluban van, az előtte, utána lévő van ebben a faluban, de azok meg fent, a panoráma teraszokon.

Zene helyett én is felfele indulok, de most a völgy másik oldalán, az erdősebb rész felé, a terv az, hogy két fa között fogom kikötni a függőágyamat.