Sziklák, vizek, ugrás!

Gyönyörű ez a természet nevű dolog. Legközelebb hozok búvárszemüveget, de reggel kell jönni, amikor vannak halrajok.

Ezek a halrajok zseniálisak! Szerintem táncolnak vagy nem is tudom mi lehet a motiváció. Egy viszonylag kis sugarú körben keringenek. Az a vízben úszkáló német csoport, nem is látja, csak én, a fentről, a két fa közé kihúzott függőágyból. Kilenckor ez már a második hely, ahova felkötöm a hálóágyat, amúgy szinte embermentes az öböl. Az első helyszín, a tíz perc mászásra felettünk lévő hegytető volt; ott töltöttem az éjszakát, a bokrok takartak, viszont a reggelit már a nagy-tető-sziklán fogyasztottam, amit bátran lehet panorámaterasznak is hívni.

Úgy volt, hogy lesz egy kis eső és a reggel is erősen felhős lesz. (Hajnalban van huszonnyolc fok, szóval egy kis eső, nem megfázás, hanem frissítő zuhany.) Emiatt esőkabátban aludtam, feleslegesen.

A reggeli szórványosan felhős ég még szebb, mint a vakító fényű nyár. Olyan mélységet adnak a fehér foltok a kék égnek, amilyen ihletről néhány festő egy életen át álmodik.

Szóval kilenc magasságában megfigyelem a második halrajt is, akik azzal játszanak, hogy közösen kiugrálnak a vízből, aztán megyek, beugrom én is közéjük.

Miért is hívják fenyő öbölnek? Mert a mészkövek között fenyvesek gyökereznek. Öböl? Elég mély, ahhoz, hogy ide már csak a természet érjen el. Ez Cassis egyik legszebb strandja.

Az volt a jó a reggelben, hogy senki sem zavarta a halakat – sem. Találkoztam még egy ebihalra emlékeztető lila színű csapattal is, meg sok más hallal is; némelyik a lábamnak ütközött.

Tizenegy körül kezdtek megérkezni az emberek, köztük azok a nyolcéves formájú kis fiúk is, akik gyorsan megtalálták azon pontokat, ahol öt méterről fejest lehet ugrani. Ugyanis csak úgy beugrani, nem minden honnan biztonságos, hisz a sziklás, köves tengerpart a víz alatt folytatódik, ezért könnyen lehet méterekről, egy vízfelszín alatti sziklán fennakadni. Szóval a fiúk megadták a kihívást; mely után két dolgot csináltam délután háromig: a másik a szundikálás volt a jó levegőn.

Háromkor muszáj volt visszaindulnom, hisz tömegközlekedve hosszú az út. Ezért nem is csoda, ha a visszaséta közben kétszer is pihenek húsz percet. A második pihenő alatt találom ki, hogy kicentizem: az utolsó busszal indulok Marseille felé, ahol az utolsó vonatra szállok fel.

Cassis kikötőjében először is egy hatalmasat sétáltam. Csak mert tök jó érzés egy romantikus képeslapon sétálgatni.

Az árak láttán, inkább a Sparban szupermarketben szereztem be az uzsonnám. Ez valamiféle Cesar saláta – a központi strand feletti padkán elfogyasztva.

Gondoltam rajta, hogy kipróbáljam ezt az apró kavicsos, lassan mélyülő (családbarát) partot is, de a fenyő öbölbéli ugrások magasra tolták az ingerküszöbömet, szóval egy normális strand most nem hoz láz­ba. Meg már fáradt is voltam.

Uzsi után még egy séta, melynek során beszereztem egy újabb szakácskönyvet és nem szereztem be kávés tálcát (mert nem akartak kártyát elfogadni), fagyiztam, majd megtaláltam a buszmegállót – másik ötven emberrel együtt. Mázli, hogy a végállomáson szálltam fel, mert három megállóval később már nem tudott utasokat felvenni.

Este nyolckor a vasúti pályaudvaron szembesülök vele, hogy éhes vagyok és később már nem fogok ételt találni sehol. Itt meg nincs olcsó opció. Ha már drága, akkor legalább legyen finom! Itt isteni avokádós hamburgert csinálnak, rácsos burgonyával, friss narancslével; mindezt tizennyolc euróért.

Negyven perc múlva indul a vonat, Saint Martin Crau állomáson – remélem – felveszem a rolleren és még nem lopták el. Éjfélre, talán ágyba kerülök – egyedül.

Cassis, Marseille, 2024. 09. 02. hétfő.