A Hegytetők

Olyan helyen jártam és aludtam, amit inkább rajzolni kellene, mint elmesélni. Megérkeztem a hegygerincre és egy kéretlen imában elsuttogtam: a mennyországba tévedtem.

Bírom az ébresztő órám naivitását, amikor reggel hatkor csörög.

Nyolckor kitalálom, hogy a Marseille vonat elérése az első cél – a reggeli után. Kilenc után, miközben a vasútállomás felé rollerezek már azt is tudom, hogy Cassis lesz az úti cél. Mármint a Calanques hegyei, völgyei és öblei.

Saint Martin Crau-ban szerzek bagettet – a már meglévő szalámi, olíva mellé. A Castellane téren lévő Monoprix áruházban szerzek mellé szőlőt, fügét, vizet; azaz két napi élelmet. Marseille-ből egy újabb negyven perces buszút visz Cassisba, majd egy újabb negyven perces séta a tengerparti villák között, mire elérem a Calanques nemzeti (vagy ahogy itt hívják: natural) park bejáratát. Onnan már csak egy újabb negyven perces séta a Miou öböl felett, ami vetekszik a világ legszebb vitorlás kikötője címért. Két mészkőhegy-fal közé hosszan benyúló, folyótor­kolatra emlékeztető öböl. Ami az érdekessége, az a napfény és a színek. Itt szinte mindig csillog a víz felszíne, az az igazi azúrkék, amit nem kell filterezni, ugyanez igaz a fehér mészköveken trónoló erdőkre is: élénk zöld.

A port Miou felett viszonylag sokan gyalogolnak. Jah nem mondtam? Autóval maximum a Calanques bejáratáig lehet jönni, de az mindig tele van, szóval sokkal okosabb, még a faluban letenni a járgányt. Szóval, az átlag turista, a Miou feletti hegygerincre már nem mászik fel. Pedig még csak innentől jön az élvezet, ugyanis ezen tetőkről már ellátni a falu, no meg néhány öböl felett.

Innentől, amikor a civilizációnak már hangját sem hallani, innen szép az egész. Leírva nem bonyolult: a kék, zöld és fehér árnyalatai mindenfelé. De az érzés, amikor megérkezem arra a strandra, amit két oldalról fenyvesekkel fedett hegyek fognak közre… A víz pedig gyorsan mélyülő sziklás. Tehát tiszta. Nagyon tiszta.

Reggel kilenckor indultam, délután háromkor érkezem a port du Pin strandra; légvonalban nyolcvan kilométer.

A nap hátralevő része kevés izgalmat mutat: szieszta az árnyékban, olvasás, írás. Este, a naplemente maga­sságában megyek fel a következő hegytetőre, ami csak tíz perc „séta”. Azért oda, mert a túraútvonalak ezt a tetőt megkerülik, már csak azért is, mert ez egy bok­ros rész, így sehonnan sem látszik amint két fenyő közé kifeszítem a függő ágyam. Majd feljebb megyek három métert, ugyanis a picit magasabb fekvő legfelső ponton van egy nagy szikla, ami tökéletes vacsoraasztalnak, amihez a hátteret a – már – sötét tenger adja.

Itt a szabadban nézem meg az Erőszakik című filmet. Úgy volt esni fog, ezért csak a strandruha van rajtam, minden mást a táskába zártan, a táskát meg a fatörzsre akasztom.

Most kellemes a levegő, most csendes a táj. A tenger illata idáig is felhallatszik. Imádom.

Ma is imádom az életem.

Cassis, 2024. 09. 01. Vasárnap.