Az önállóság ára

A mai bejegyzésben az önállóságomból fakadó nehézségekről írok. A hétköznapok kényelmes rutinjából kilépve időnként rájövök, hogy az önállóságom néha kényelmetlen másoknak – főként azoknak, akik szeretnek mindent kézben tartani. Ahogy telik a hét, a kisebb bosszúságok és problémák végül egy nagyobb konfliktushoz vezetnek. Vajon az önállóság valóban szabadságot jelent, vagy időnként inkább teher?

---

A napom reggel hétkor indul – amikor még csak csíkban látok. Délelőtt szokás szerint söprök, öntözök. A nap további részében megszerelek egy ruhás polcot és egy mosdókagylót; a ruhaszárítóhoz azonban szakemberre van szükség, a villanykörte cseréjéhez pedig arra, aki rendel új körét. Csütörtökön és pénteken délután még az út menti fűnyírással is haladok, kaptam hozzá egy fűnyírót. Péntek délutánomat egy kávéfőző javításával töltöm, de öt órányi szerelés után feladom, és adok a vendégnek egy újat egy üres szobából. Ebből szombatra még botrány lesz, de én megtettem mindent, amit lehetett. Ezen a birtokon minden elromlik, inkább előbb, mint utóbb.

Csütörtök este bemegyek a városba, csak hogy menjek valamerre. A pubban megismerkedem a kedvenc sörömmel, a Pelikánnal. Este tízig hallgatom a koncertet. Amúgy a tacos gyorsbüfében húsz perc várakozás után fizetés nélkül távozom – ennyi idő is kevés volt egy szendvics elkészítéséhez, pedig rajtam kívül nem volt más vendég. Az arab srác büféje tele van, mégis öt perc múltán az asztalomnál van a csirkesalátám.

Akarok -e azon a mondaton agyalni, hogy minden elromlik…
Arles, 2024. szeptem 13. péntek.