Egy Céltalan, De Színes Nap Provanceban
Ez a nap kicsit szokatlanul alakult. Talán túl sokáig vártam a problémák megoldásával, de kérdem magamtól, vajon mikor érkezik el az a pont, amikor már nem csak fájnak a problémák, hanem cselekszem is?
Reggel hatkor csörgött az óra, de piszok álmos voltam.
Lyon sztornó.
A negyed tizes buszhoz rohanok. Aztán olvasom a faluban, hogy ma egy buszjárat sem közlekedik a faluban. Magyarországon a mai napot hívják gyümölcsoltó boldogasszony ünnepének. Itt nemzeti ünnep. Rolleren lassan le gurulok Arlesba. Azt találtam ki, hogy ma Avignonban sétálok egy picit, holnap meg Marseilleben. Este pedig koncert, ezen a héten fesztivál van Maussane faluban.
Út közben szembejön velem két helyközi busz.
Arlesban lekötöm a rollerem. Az esőkabátomat visszateszem a táskámba, úgy tűnik, napszemüveg inkább kellene.
Nem ezt írták a jósok.
A vasútállomás melletti büfében integetek a vonatomnak, miközben a szendvicsemet készítik; Dehát ez Franciaország, itt az étkezés nem feltankolást jelent, hanem az élet élvezetének egyik módozatát. (Azt a témát most nem nyitom meg, hogy miben más egy olyan népnek a lélek világa, akinek nincs történelmi emlékezete az éhezésről.) Szóval az életét élvező büfés nem csak odadob egy vajas kenyeret, hanem alkot nekem egy csirkés szendvicset, akkor is, ha közben elmegy a vonaton.
Lett egy üres órám, fotókat fogok nézegetni.
A vasút egykori csarnokában.
Nos, ez a díjnyertes helyszín számomra egy lábjegyzet. Engem nem fogott meg, de elismerem a fotósok tehetségét. Az első fele katonai ruhaviseleteket mutatta, szépen lefotózva. Másoknak biztosan érdekes, engem maga a téma sem érdekel. A másik részben egy kínai fotós visszament a szülőfalujába és annak a szegényes mindennapjait fotózta. Valódi mélyszegénységet fotózni mindig hatásos és megdöbbentő. Emellett a fotós is tehetséges. Sajnálom, nekem személy szerint, ezek a fotók nem tetszettek.
Délután egykor érkezem Avignonba. A mai nap egyetlen célja, hogy vegyek egy kalapot, ha legközelebb a kertben kell dolgoznom, legyen egy fejfedőm.
Vettem levendulolajat. Isten látja lelkem, nekem tetszik az illata. Sapkát, egy órás séta után sem találtam.
A város tök üres. A város lepusztult – a színházi fesztivál után.
Megittam egy sört, míg megírtam három jegyzetet.
Délután a pápai palota terének árnyékaiban aludtam. Pihentem. Sétáltam egy hatalmasat, majd az esti vonattal vissza Arlesba.
Fura egy nap volt. Picit olyan céltalan. Vajon, mikor van az a pont, amikor a problémák már annyira fájnak, hogy cselekszem is?
Avignon, 2024. augusztus 15. csütörtök.
