Egy kényelmes, sétállós nap.

Ezen a hétvégén valóban olyan volt, mintha a város egész szíve együtt dobbant volna. A rezesbandák zenei öröme, a baráti társaságok közös ünneplése és az egymást támogató közösség mindenhol érezhető volt. A balesetet követő mentési folyamat pedig rámutatott arra, mennyire fontos az emberek egymás iránti segítőkészsége és a gyors, hatékony segítségnyújtás. Az események során átélt érzelmek és az egymásra figyelés mindannyiunk szívében maradandó nyomot hagynak.

A tegnapi hihetetlen, fantasztikus koncertsorozat után ma tízig aludtam, melyet lusta, sorozatnézés követ.

Délután kettőkor érkezem a városba; megint bikafuttatáshoz készülődnek, én pedig megtaláltam az eddigi legfinomabb kebabszendvicsemet, a legtutibb fehér szósszal.

Jönnek a bikák, velük szemben pedig rohan egy mentős. Az egyik nő, aki a bikákat terelte, leesett a lóról. Nem látom az esetet, már csak, mint katasztrófa túrista érkezem. Lovas nő a földön. Látható sérülése nincs. A gond, az hogy nem érez semmilyen fájdalmat. Tehát, akár le is bénulhatott. A rohammentő, szinte azonnal érkezik, de addigra már a helyszíni mentős már rögzítette a lábát. A mentősök speciális ágykeretre rakják, majd felfújnak alatta egy gumi matracot, ami körbeöleli, így már tudják úgy szállítani, hogy közben meg sem mozdul a gerince. Egy pillanat, egy apró, rossz mozdulat valahol és egy életre úgy marad. Az esés pillanata után, alig húsz perccel már a kocsiba teszik; mindenki tapsol. Újabb tíz perc, míg elindul a mentőskocsi, hisz nem sürgős eset, csak súlyos. A beteg teljesen magánál van és sír. Reményt keltő, hogy a mentős srác megnyugodva köszön el a hozzátartozótól.

Kell fél óra séta még, míg megnyugszom. Olyan a belváros, mintha valami fúvóstalálkozó lenne. Minden kisebb és nagyobb téren egy rezesbanda játszik. Imádom ezt a hangulatot. Tegnap táncoltam egy őrülten jó rezesbandával egy sikátorban, akkor a férfiak szoknyában, a nők kalapban voltak. Ma pedig hétköznapi ruhában fújták egy lakóközösségnek.

Ugyanis errefelé szokás, hogy a szomszédok néha ünnepelnek: kiraknak pár széket és asztalt az utcára, az egyik sütit hoz, a másik sajtot. Néhány ilyen asztal tetején állt a tegnapi rezesbanda. Tegnap is láttam egy ilyen szomszédok által szervezett ünnepséget egy másik zenekarral. Én nem értem ezt az e heti ünnepségsorozatot, de azt látom, hogy konkrétan egy teljes belváros minden háza, minden tere ünnepel valamit.

Délután leültem kávézni és fagyizni és mi van: egy újabb majd egy másik rezes banda.

Este hatkor azért a Paddy teraszára ültem vacsorát enni, mert a placcon sörözött egy újabb zenekar, és ha már ott voltak, időnként játszottak.

Az a legbizarrabb az egészben, hogy tegnap is és ma is az az érzésem, hogy örömzenét játszanak. Egynél sem azt éreztem, hogy van egy műsor terv, amihez precízen ragaszkodnak, majd átveszik a pénzt és mennek a következő helyre. Úgy tűnik itt mind azért zenél, mert élvezi; rögtönöznek, nevetgélnek. Ezek nem színházi előadások. Mintha mindenki egy nagy baráti társaság része lenne.

Ez már annyira idilli, hogy az már szürreális.

Feria d’Arles 2024. szeptember 08. Vasárnap

---

---

---