Milánó hajnalban – könyvek, kávé és egy séta a Dóm térig

Milánóba az éjszaka közepén érkeztem, pont akkor, amikor az esőfelhő Montenegró felé indult. Szállást nem foglaltam, mert nem aludni jöttem, hanem átmenetileg létezni: padon, buszon, kávézóban, könyvemlékek között. Aztán a város egyszer csak elkezdett úgy viselkedni, mintha egy regény lapjai közül léptem volna ki.

Helycsere

Éjszaka közepén érkezünk Milánóba, pont akkor, amikor az esőfelhő elindul Montenegróba. Ezen a hajnalon a kényelmetlen franciaágyamat egy kényelmes padra cserélem. Nem foglaltam szállást; minek is azt, nem aludni jöttem.

Reggel hatra a padot kávézóra cserélem. A belvárosi buszutat is végigaludtam; olyan halványan pislákolok, mint a robot határőr az éjféli kacsintáskor. Ugye, az az új EU-s jogszabály, hogy minden beérkezőnél van egy regisztráció, ami a sajtóhírekkel ellentétben gyors és gördülékeny folyamat. Ez viszont nem mondható el az előttem szöszmötölő japánokról. Szegények semmit sem értenek a kávézó kínálatából; én meg úgy megörülök az egyszerű péksütinek, mintha tortát leltem volna.

Dóm térig lapozok

Van időm, sétálok. A következő jelenésem holnap reggel hétkor van a Marseille-i buszon. A könyvemlékeim viszont azonnali figyelmet követelnek.

Az Egy szerelem története című regény ebben a városban játszódik, ötven évvel ezelőtt. Ez a velem szemben lévő toronyház már akkor is állt, ahogy a hátam mögött lévő pályaudvar is. Itt volt az irodája a főhősnek, aki a Scala belső építészetén dolgozott.

A híres operaházba ma sem fogok bejutni, mert még csak nyolc óra van, és egy igazi olasz reggel kilenc előtt nem létezik.

A milánói repjegyem már akkor is létezett, amikor még bele sem kezdtem Az ártatlanság múzeuma című könyvbe, amelynek az utolsó jelenetei ebben a városban futnak. Amúgy isztambuli a szerző és a regénye is, én mégis felfedezem benne a Grand Hotel de Milan díszítéseit is. Ez csak most esik le, itt, séta közben.

Ha már a könyv lapjai mentén sétálok, felkeresem a benne szereplő családi múzeumot is. A múzeum mögött pedig azt a butikot, amely tökéletes képi megjelenítése a második fejezetnek.

Egy ponton az is olvasható a könyvben, hogy a múzeumokban az a varázslatos, hogy összefolyik a tér és az idő. Gyöngéd borzongás járja át a testemet, ahogy visszagondolok, melyik fejezet melyik szobában íródott.

Hiába. Sokan megmondták már: mindig a történet az, ami átélhető.

Emlékismétlés

Ezzel most elrakom a szemüvegem, mert ez kicsit olyan, mint az esőűző esernyő ellentéte: ha elteszem, szublimálódnak az esőcseppek. Egészen addig, amíg újra fel nem veszem.

Dehogy veszem.

Végtére is, a székesegyház elég feltűnő anélkül is. Sőt, korábban már körbefotóztam és bejártam, így ma nem fotózok mást, csak azt a két japánt, akik esküvői ruhában pózolnak a galambok között.

Milánó, 2026. április 30.