Utcabálok és szögesdrótok
Két júliusi hétvége Arles-ban és Avignonban, tele zenével, képekkel és váratlan táncokkal. A félbehagyott jegyzeteket elővéve azonban nemcsak a fesztiválok emlékei kerültek elő, hanem néhány kellemetlenül pontos kérdés is önmagamról.
“Az udvarlás olyan, mint a tánc: ha előremegy, vele mész; ha visszazár, hátralépsz.”
Ezen a lapon lesz szó udvarlásról és táncról is.
Találtam július első két hétvégéjéről néhány félbemaradt blogbejegyzést, képet, cetlit. Ezeket fogom most egymáshoz rendezni.
Mindkét hétvége fesztiváloktól volt hangos. Arles-ban a fotókiállítások nyitóhétvégéje alkalmából utcabálok, fotók és videók pörögtek a legváratlanabb helyeken. Ráadásul éppen ekkor játszott fontos világbajnoki mérkőzést a francia fociválogatott. Avignonban pedig a színházi fesztivál első hétvégéjén jártam, ahol a legváratlanabb helyeken botlottam táncba, plakátokba és filmrészletekbe.
Mindeközben két barátom is éppen szerelmi bánat terhe alatt könnyezett. A könnyek között olykor a saját létezésüket is megsiratták.
„Nem a vágyaid és az érzéseid különlegesek, hanem a személyiséged. Annak a könnycseppnek útlevele van a megkönnyebbüléshez.”
Nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom, amikor rájöttem, hogy valójában saját magamból indulok ki.
Ma, ezen az esős novemberi reggelen egy marseille-i szállás halljában ülök néhány másik álláskeresővel. Látom, ahogy önéletrajzokat szerkesztenek, telefonálgatnak, és mintha nem látnának túl a belső udvar falán. Közben én fejben már Barcelonát is bejártam. Máshol és máshogyan keressük a lehetőségeinket.
Miért is kellene szomorúnak lennie egy álláskeresőnek? Nem a remény tűnt el, csak valami véget ért, mielőtt valami új elkezdődne.
Tele a környék olcsó lehetőségekkel. Például egy egyórás vonatút ugyanannyiba került, mint egy hatórás buszjegy, amelynek a végállomásán, a spanyol tengerparton még a szállás is olcsóbb, mint itt, Provence-ban.
Habár azt már tényleg csak remélem, hogy ott is találok olyan utcabálokat, ahol mindent bevetnek: zenét, mozgóképet, koreográfiát, de még a buborékfújó gépet is felküldik a színpadra.
A provence-i önkormányzatok által szervezett szabadtéri táncos mulatságok mind ugyanarra a sablonra épülnek, így tök unalmas lenne minden estéről külön-külön ugyanazt elmesélni. Hiába, bevált recepten ne változtass!
Nem úgy Arles La Roquette negyedében, ahol kissé önszerveződő jelleggel kifeszítenek egy hatalmas lepedőt két erkély közé, hogy a kávézó lemezlovasa arra vetíthesse ki a focimeccset. Előtte és közben buliklippeket játszik, utána pedig az egész tér onnan olvassa a karaoke szövegeit.
És amikor visszagondolok erre a térre, akkor jut eszembe, mennyire szép helyen is élek! (Mint oly sokan mások ebben a világban.)
Egyetlen fotóm sincs La Roquette városrészről, egyszerűen azért, mert nem találtam különlegesebbnek a többi környékbeli városnál. Ja, mármint az építészetét.
Mert most jut eszembe, persze, hogy magasan van a léc ebben a régióban, ahol még a legkisebb faluba is buszokkal hordják az egyszerű turistákat.
Másrészt hangulatot nem tudok fényképezni. Lehet persze, de ahhoz nem elég az én amatőr szaktudásom.
Amúgy a végén a legnagyobbat a püspöki palota udvarán táncoltam. A piros cipőm teljesen beszürkült a portól.
Ezt a hangulatot is nehéz előre elképzelni: lepedő az ablakban, retróbuli a templom tövében, majd hajnali kettőkor fotókat nézegetek egy szabadtéri színház kertjében.
Még egy dolog biztosan hiányzik a képeimről: a párkapcsolat.
Másokat vigasztalok szerelmi ügyekben, én meg attól is megijedek, ha egy nő hozzám ér. Pedig…
„Miért van szögesdróttal körbevéve a lelked?”
Ezt is egy barátomnak küldtem. De most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy valójában magamnak írtam. Csak túl nyuszi voltam ahhoz, hogy a megfelelő irányba lépjek.
Kelt: Marseille, 2026. november 6., péntek.
…

Paulo Coelho nyomdokaiba
You May Also Like
Városi séta a legősibb mesterség nyomában
2026. February 21.
Half day in Arles
2024. June 14.






