Menton – Két karnevál után, a harmadik közepén
Egy éjszaka Nizzában, egy délelőtt Monaco panorámái közt, végül pedig Mentonban a citrusokkal kirakott szobrok és a festői kikötő között barangolva köszönt rám a francia Riviéra igazi varázsa.
Tengerillat, régi sikátorok, laktató borkóstolók és napfényes márciusi strandolás tették felejthetetlenné ezt a harmadik karnevált is.
Menton, 2025. március 2., vasárnap
Azért, ez még Franciaország.
Már csak azért is, mert a Provence régió busztársasága hozott el ide; másfél óra alatt, az alig harminc kilométerre levő Nizzától – mármint légvonalban –, de nem helyi járattal Monte-Carlón keresztül.
Gondolkodom, hogy errefelé ki vagy mi az egyenes, de ha elnézek a horizont felé, akkor is csak a Föld görbületét látom a tenger peremén. Itt, a lábam alatt viszont csak gyűrődések vannak, vagy ahogy a földrajzosok mondanák: egy mészkőhegység tengerbe omlásán állok éppen.
Az utca hangja olasz szeleket hoz; a pincér francia hanyagsággal néz rajtam keresztül.
Ez most melyik kávézó terasza?
Nemtom’, ez Menton.
Kávékereső hadművelet
Az előző hajnal a nizzai strandon talált.
Ami után, egy kisebb kálvária volt pár pillanatra bejutni egy mosdóba.
Az idefelé tartó buszon annyiszor maradt tátva a szám a látványtól, hogy volt olyan pillanat, amikor kiesett belőle a szendvics.
Tizenötig voltam hajlandó számolni az öblöket – amikor még Èze városában sem jártunk.
Ezek után nem csoda, ha a Monte-Carlo-i házak tetején helikopter-leszállópályák vannak, hisz itt csak légvonalban lehet hatékonyan közlekedni.
Szóval a Monaco városnézésére is használt busz ezúttal Menton elején tett le, a belváros le van zárva.
Ügyesek a szervezők, mert az itteni citromfesztivált összehangolják a nizzai virágkarnevál menetrendjével;
de mielőtt belecsapok a mai programba, kissé rendbe kell szedni magam.
Miután letett a busz, egy tengerparti hatalmas sziklán kifeküdtem; napfény alatt és húsz Celsius-fok felett aludtam másfél órát.
Itt, az első útba eső kávézóban egész kulturált mosdót találtam, még fogat is mostam.
Most van tizenegy óra, és amióta e sorokat írom, odáig már eljutott a pincér, hogy már köszönt nekem.
Az igazat megvallva, csak a friss hideg víz miatt ültem be erre a teraszra; és úgy tűnik, az itteni személyzetnek sem fog gondot okozni, ha máshol fizetek egy erős feketéért.
Azért örülök, hogy a város szélén tett le a busz, mert a parti sétány és a szállodasor nagyon szép, és ezen az alkalmon nincsenek autók, csak egy kézműves vásár – köztük egy finom, friss, laktózmentes cappuccino.
Lesifotó a bugyi alól
Menton város szerkezete bizonyos szempontból tipikus: például tizennyolcadik-tizenkilencedik századi sétányok hosszan követik a part párhuzamát, azokra merőlegesen érkezik a főutca. (Az óváros pedig a magaslatok közti domborzatokra épül.)
Nos, ahol a főutca eléri a tengert, ott áll a kaszinó, az Európa Palota, a vasútállomás; az ezek közötti utcákban pedig maga a citromfesztivál.
A fő látványosságra, a parádés felvonulásra, nincs szerencsém bejutni, ugyanis délután muszáj visszaindulnom.
Viszont lesifotókat tudok csinálni a házmagasságú mozgó színpadokról, amik a hatalmas szobrokat is mozgatják; ezek az alkotások citrommal és naranccsal vannak kirakva.
A kaszinó és a vasút közötti parkban állnak szabadon látogatható szobrok is, amiket nem csupán a kerítésen keresztül lehet megnézni, hanem akár meg is lehetne érinteni.
Bevallom, eddig a pontig kételkedtem a hitelességben, de itt ezeken a kisebb – öt méteres – alkotásokon jól látszik, hogy minden egyes gyümölcs egy vékonyka szalag segítségével van rögzítve a szoborra; és a teljes alkotást befedik.
A témák eléggé változatosak: jelen van a filmbéli Alien, egy űrhajós, középkori lovag és hercegnéje, illetve többek közt egy táncoló balerina is, aki egy félhold két csúcsa között forog.
Mivel ez egy elég magas alkotás, ezért belátni a szoknyája alá; amúgy a bugyi eltérő színét is úgy oldották meg, hogy a különböző citrusféléket színárnyalatok szerint válogatták össze.
Vasúttól hajóig
Menton megint egy olyan város, ami nem okoz meglepetést Provence-hoz képest:
bármelyik ház sarkán le lehetne forgatni egy romantikus filmet, a következőn meg egy történelmi kalandfilmet.
Szóval, aki a mennyországot keresi, az költözzön a francia Côte d’Azur tengerpartra – mármint, ha van rá pénze!
Szóval, a kaszinó mögött indul a sétálóutca; nagyon pici kanyarokkal tarkítva; csak követni kell a tömeget (hisz a birkanyáj lehet, hogy nem okos, de nagyot nem téved).
Ha egy kicsit el tudunk szakadni a boltosok kedves kínálásától és kirakataiktól, akkor nézegessünk szorgosan felfelé – gyönyörűek ezek a hosszú ablakos francia erkélyek.
Alig tíz perc után van egy nyíl jobbra, ami a strandot mutatja.
Apró kavicsos a partszakasz.
Egészen fantasztikus élmény, hogy március elsején is tudok mezítláb a tengerben sétálni.
A strand most is tele van napozókkal.
Inkább az óváros felőli strand javasolt a hétköznapi embereknek, ugyanis a Monaco felőli szakaszok nem finom kavicsosak, hanem inkább sziklásak; nagyobbak a hullámok, nagyobb élmény ott az úszás.
Az a jobbra nyíl nem csak a strand miatt érdekes; a híres művész, Jean Cocteau híres múzeumát is mutatja; az épület eléggé extravagáns.
Ez rögtön a piac mellett van.
Megint csak azt mondom, hogy a piacra tekintsünk úgy, mint egy rögtönzött néprajzi múzeumra.
Állításom nyilván tudományosan nem megalapozott, de az talán belátható, hogy itt még a sarokban megbúvó póknak is több köze van a helyi hagyományokhoz, mint a nemzetköziesedő bevásárlóutca bármely árujának címkéjéhez.
Jah, és mivel fesztivál van, a kirakodóvásár folytatódik a piac előtti (egyúttal a strand végénél fekvő) pici félszigeten.
Csak hogy meglegyen az életérzés: a korzikai pultnál szalámit és sajtot kóstoltató tányért kérek egy pohár fehérborral.
Hét euró egy ilyen charcuterie-kóstoltató tányér, de ezekre gyakorta annyi mindent rázsúfolnak, hogy egy kellemesen laktató ebéd kerekedik belőle.
A panorámafestők találkahelye
Az egész várost is jellemzi ez az alcím.
Mindazonáltal, ha valaki csak egyetlen fotót lát Mentonról, az biztosan a régi kikötőben készült.
A piac előtti padokról már látható, onnan csak öt perc séta a parton.
Nos, a mai napon épp csak a festőkkel nem találkoztam.
Viszont láttam utcazenészeket és a ritmusaikra tangózó párt a legalsó sétány közepén.
Magam is sok panorámafotót láttam már erről a kikötőről, melynek hátterét az olasz hegyek adják,
de az a helyzet, hogy még egy fotósnak sem sikerült ezt a szenvedélyt rávarázsolni a képre, ami ilyenkor érezhető.
Na, és persze a hangulat: az érzés, hogy megint olyan helyen vagyok, amiről még sokáig fogok álmodni.
Falakra görbülő minták
A nagy templomot könnyű észrevenni, elég csak a legmagasabb pontra tekinteni a kikötő felett.
Óvárosban, tehát semmi sem egyenes.
Teljesen mindegy, melyik sikátort választja az ember, a következő tíz perc meredek lesz.
És szerencsés az, aki nyitva találja a templomot.
Duplán szerencsés az, aki (kap még levegőt, és) képes a párja nyakába suttogni:
„Ilyen szépséget még soha nem láttam. Csináljunk egy szelfit a csúcson!” – Ez a templomtól jobbra lévő sikátor teteje lesz; a nem kevésbé meredek sikátor alatt az azúr víz, felette a felhőktől pöttyös ég, két oldalt a tarka falak.
Én innen legközelebb sem a part felé indulnék vissza, hanem épp ellenkezőleg, tovább a hegyen.
Alig öt perc sétára van egy újabb templom; az odavezető út az érdekes, még a virágcserepeket is művészi érzékkel rakták egymás mellé!
Egyszer nagyon szívesen beszélgetnék azokkal az emberekkel, akiknek ilyen szép érzéke van.
A templom mellett az új rendőrségi épület, mellette indul a városháza utcája (Rue de la République).
Ez a bevásárló-sétálóutcával párhuzamos, de eggyel feljebb halad.
Itt picit olcsóbb a pizza, és változatosabb az építészet.
Úgy mint például a városháza és annak házasságkötő terme, melynek homlokzatát is Cocteau rajzolta.
A vele majdnem szemben lévő picike park közepe pont alkalmas második szelfipontnak.
Találtam – sok más mellett – egy keleti stílusú Park Hotelt.
Habár kerítéssel lezárták, így is jól fotózhatók a jellegzetes csúcsos boltívek és a kék-fehér minták.
Remélem, a kapukat őrző kőoroszlánokat még máskor is üdvözölhetem.
