Az antik színház

Arlesban ma is működnek a kétezer éves amfiteátrumok – nem múzeumként, hanem élő színterekként. Egy kosztümös felvonulás és egy történelmi színházi bemutató új értelmet ad a hagyományőrzés szónak.

---

• Arles, 2025. Július 06., vasárnap

Igen, az antik színház tényleg olyan, mint a Hellászról szóló történelemkönyvekben. A Colosseumokkal szemben ezekben az a szép, hogy mivel itt nem falakat emeltek, hanem a nézőteret belefaragták egy domboldalba, ezek nem is dőltek le.
(Nem, ez így nem pontos: a hegyoldalból kivésték a színház helyét, majd kőből felépítették a nézőteret, ami belesimult az egykori tájba.)

Ezen esetben is a nézőtér szinte teljes egészében eredeti állapotban maradt fenn – csak a színpadot kellett újraépíteni vas elemekből. A megmaradt oszlopdarabok pedig a színpad háttereként szolgálnak.
(Az innen egy köpésre lévő Arénánál például a külső falak állnak, de a nézőtér kb. fele leomlott – azt vasszerkezetekkel pótolták az eredeti formának megfelelően.)

Akárhogy is nézzük, ezek a kétezer éves intézmények ma is eredeti funkcióikban üzemelnek.

Az arles-i fesztiválhétvége mai eseménye miatt mentem a színházba. Arlesban szinte minden héten van valami fesztivál, nem is értem, miért pont ezt a hétvégét hívják „a fesztiválnak”. Talán a kosztümök miatt. Vagy inkább azért, mert ez az egyik legrégebbi eseménysorozat: kilencvenhárom éve kezdték el a hagyományok ápolását – akkor, amikor azok még a jelen részei voltak.

Akár hosszan, szerteágazóan filozofálhatnék azon, hogy azóta, a megszakítás nélküli folyamat eredményeként ma több mint ezer kosztümös helybéli vonul a főutcán az antik színház felé – ebben a menetben minden korosztály és társadalmi réteg képviselteti magát.

A bankigazgató az egykori nagypolgárok frakkjában vonul,
a főtér jelenlegi pékje egy régi kenyeres szekeret tol maga előtt,
az amúgy vagány tanítónéni egy sor gyereket terelget – mindenkit kosztümben.

Ezek nem jelmezek! Ezek ma is viselhető ruhák, amelyekben megélik az identitásukat, a történelmüket. És még csak nem is beszélnek róla – nem úgy, mint én most.

A főutcai felvonulás után a Színházban mindenki egyesével bemutatja a viseletét. Péntek este a hétköznapi életet mutatták be az Arénában. Ma ugyanazok az emberek az alkalmi, „színházba járós” viseleteiket mutatják be.

Utána jönnek az ünnepi beszédek, amiket én már nem hallgatok végig – inkább hagyom győzedelmeskedni az éhség érzését.

Ezt a szemerkélő, esős, de igazán kellemes napot egy indiai vacsorával fejezem be.