A sorokból épült univerzumban

Az előző részek tartalmából

két hete próbálom meghosszabbítani az egyiptomi tartózkodást. Kifizetett apartman márciusig, a hivatal meg minden nap új fejezetet kér a történethez: hol egy papír, hol egy pecsét, hol egy „még egy másolat”. Hétfő délután feladtam.
Kedden megérkeztem Isztambulba, az éjszakát áttáncoltam a belvárosban és a parton, aztán indulok is vissza Hurghadába, abban a reményben, hogy a belépésnél kapok egy friss vízumpecsétet.
A terv egyszerű. A megvalósítás, mint mindig, inkább regény.

---

Isztambul, 2026. január 1. csütörtök

03:00 – Kukucs!

És mégis indul busz hajnali háromkor is. Korán kiérek a SAW reptérre, már ötre ott leszek, a gépem nyolckor száll fel. Inkább ott várakozom, annak legalább van értelme, minthogy a városban tébláboljak félálomban.
A szabadság néha ennyit jelent: jogod van fáradtan is dönteni.

03:43 – Low Battery.

Átaludtam az utat. Az elmúlt két nap rendesen lemerített. Vagyis… feltöltött,
csak nem ugyanott csatlakoztam, mint a telefonom.
A testem most frissít, a fejem pufferel.

03:44 – Ez gyors volt.

Amúgy kényelmes a busz. Kártyával fizettem, így négyszáz líra lett a vége. Mivel nem kerültünk dugóba, gyorsan és simán haladtunk, megérte a metró árának többszörösét, főleg hogy ünnepnapon amúgy sem jár ilyen korán.
Néha a drágább út az olcsóbb ideg.

04:54 – Személyzetük sincs hozzá.

Hosszú lenne itt kifejteni, de röviden: vannak országok, ahol a rendszer bonyolult, a benne dolgozók viszont utálnak bonyolítani. Itt pont fordítva érzem. Minden adott lenne a hatékony beléptetéshez, mégis olyan, mintha az egyenruhásoknak nem az okozna örömet…
A lehetőség itt nem hiányzik, csak az élet – kedv.

05:20 – Ki hova halad?

A SAW reptér nem a gyorsaságáról híres. Vannak felesleges sorok, meg olyan pillanatok, amikor a várható forgalom ellenére sem hívnak be több határőrt, csak kettőt, holott mindenki tudja: reggel sok járat indul egymás után.
A reptér olyan, mint egy rossz társasjáték: szabály van, haladás nincs.

05:55 – Kívánalmak.

Baklavával szemezek, de itt valami őrült drága. Viszont a KFC-jellegű csirkének nem tudok ellenállni. Innen az erkélyről a beléptetőcsarnok úgy néz ki, mint egy hangyaboly, csak itt az élelmet nem be-, hanem kihordják a polcokról.
Az emberiség csúcsa: sorban állunk, hogy sorban állhassunk.

06:45 – Virrasztásos.

Azt terveztem, hogy 7:50-ig még alszom egyet valamelyik padon, de nem megy. Teli hassal végképp nem. Elengedem: leülök a fal tövébe pihenni, aztán készülök a beszállásra.
Néha az a legtöbb, amit tehetsz, hogy nem erőlteted a pihenést, mint egy munkahelyi feladatot.

07:30 – Beöltözősdi.

Jön a (már-már) szokásos rutin: bevonulok a mosdóba, és lehetőleg az összes ruhát magamra veszem. Póló, három ing, vékony pulóver, mellény, sál, kabát. Rövidnadrág, fehér farmer, sötét farmer, szürke nadrág, három zokni. Az összes elektronika zsebbe tömködve, a kabátzsebekben a picire hajtogatott bevásárlótáska, a bőrönd vízálló ponyvája, zsebkendők, szemüvegek, pénztárcák. Így sétálok el a check-in pult mellett, mint egy emberformájú poggyász.
A Ryanair-létállapotnak megvan a maga esztétikája.

07:51 – Lassan járj…

Csápos beszállítás van: check-in és gép között hosszú folyosó. Amíg várok, hogy mindenki megtalálja a helyét, amit lehet, visszahajtogatok a táskába. A nadrágokat majd a repülőn veszem le.
Az utazás nálam néha olyan, mint egy origami-verseny időre.

08:05 – Utánam a „Boarding completed”.

Utolsónak szállok be. Szeretem ezt: mielőtt a rutinos utazók elkezdenének helyet cserélgetni, én már látom, hol vannak üres sorok. Az első szimpatikusba le is huppanok. (Ha felállítanak, majd megkeresem a saját helyem.) A szárny mellett találok helyet, extra lábtérrel.
A szabályok tisztelete néha rugalmas sportág.

“Ahhoz, hogy át tudd hágni a szabályokat, először meg kell tanulnod használni őket.”
/Pablo Picasso – aki kezdetben tájképet festett./

08:15 – A felszállásra még emlékszem.

Aztán… ennyi. Az aludtejnek nincsenek ilyen szép álmai. Hurghada felett térek magamhoz, mintha valaki átkapcsolt volna egy másik élet epizódjára.
A repülés számomra egy panorámás teleportálás, csak több biztonsági övvel.

10:45 – A határőr az imént csinált nekem egy jó napot.

Ugye azon izgultam, vajon visszaenged-e az egyiptomi határőr két nap Isztambul után.
Pontokba szedem a „trükkjeimet”:
megfigyeltem, melyik tiszt nézegeti a legkevesebb ideig az útlevelet;
addig kódorogtam, míg (kicsit szemét módon) bevágódtam egy hisztiző óvodásokat terelgető család elé;
aztán gyorsan magam elé engedtem egy másik családot, karon ülő babával.
A cél az volt, hogy a tiszt minden idegszála a menekülésen kattogjon: „csak tereljem ki őket minél gyorsabban”.
Be is ütötte a pecsétet nagyjából négy másodperc alatt.
Még néhány ilyen, és a még csak hároméves útlevelem betelik.
(December elején ugyanez a művelet több mint egy percig tartott.
Akkor még nem ismertük egymást ennyire.)

11:35 – Bónusz karma.

Hogy a lelkemet megnyugtassam, a csomagvizsgálatnál segítettem egy orosz családnak, akinek piszok sok csomagja volt. Itt kifelé is van átvilágítás, úgyhogy legalább egyszer én is hasznos voltam ebben a sorokból épült univerzumban.
A jócselekedet nálam néha fék: nehogy túl sokat ünnepeljem a saját rafkómat.

12:21 – Ezek után mi mást kívánhatnék.

Azt kívánom, az új éved minden napjára jusson egy kis szerencse.
Olyan fajta, ami néha négy másodperc alatt érkezik, pecsét formájában, és utána hirtelen könnyebb lesz levegőt venni.