Karnaki templom
Két és fél óra alvás után hajnali busz, Luxor, és a felismerés: a turista-nyájban a gyomor is zarándokol. Karnakban olyan lépték jön szembe, ami mellett minden „nagy” hirtelen kicsinek tűnik. A Nílus pedig még rátesz egy lapáttal: banánliget, krokodil, és a valóság, amit nem lehet szépen körbemagyarázni.
Tevével is jobb.
Két és fél óra alvás után, hajnali negyed négykor szed fel a busz. Innen még másfél óra alatt sikerül az utolsó utast is begyűjteni a város környéki szállodákból.
A hajnali fél hetes parkolóban a busz megáll, de a hasam tovább ring, akár egy teve púpja; én is csak cipelem a tegnapi vacsorámat.
Ha ezt tudtam volna előre, akkor sem alszom többet: nem szoktam korábban lefeküdni, főleg nem egyedül.
Hát de most a buszon, a többiekkel… kipróbáltam többféle pózt.
Nyolc órakor Luxor határában zendít rá mai kalauzunk.
Egyszerre beszél angolul és franciául – emiatt ezúton is üdvözlöm a múlt heti utazási irodát, akiknél végül kifizettem ezt a Théba utat.
Turista nyáj megérkezik
A karnaki templomegyüttes egy közel egymillió négyzetméteres terület; tehát felfoghatatlanul nagy.
Meg sem kísérlik a szervezőink bemutatni az egészet.
Nincs is ezzel gond: már induláskor tudtam, egy különös fajnak, a turista nyájnak leszek ma része.
Hiába, hatvan euróba és egy napba ennyi fér bele.
Egy olyan területet akarunk bejárni egy nap alatt, amit fáraók évezredeken keresztül fejlesztgettek.
Ízleljük ezt a szót: évezredek.
Két évezreddel ezelőtt az a kultúra, amit ez a nyáj a magáénak tart, még nem létezett.
Amikor Karnakba ide vonszolták az első követ, Akkoriban a mai turista nyájunk ősei közt volt olyan európai nép, akik még a sátor fogalmát sem ismerték.
Amikor a germán törzsek úgy döntöttek: jó, akkor megbarátkozunk a civilizáció fogalmával, akkorra a fáraók korszaka már leáldozóban volt.
Vajon néhány évezred múlva mit fog rólunk gondolni egy Európába érkező turista nyáj?
Karnaki templom
Szóval, ez egy templomkomplexum. Minden tökös fáraó hagyott itt valami nyomot;
még a szakállas fáraók is, merthogy a fáraónők néha szakállat ragasztottak
annak érdekében, hogy ne csak az okosak, hanem az erősek is komolyan vegyék.
Az első, amit felvéstem magamnak az én modern kori papírtáblámra:
ha ekkora az oszlop, akkor hol volt a kúpcserép?
Mint később utánanéztem, ezek az oszlopok huszonnégy méter magasak, és papirusz formájukkal utalnak a teremtéskori mítoszra is,
mely szerint az akkori mocsaras tájból kinövő papirusznádak az eget tartották;
amúgy valójában csak a plafont,
aminek – mármint a megmaradt részeinek – olyan aprólékos mintázata van még ma is, hogy a tízszeres zoom is kevés volt ahhoz, hogy jó fotót készítsek.
Ez egy más lépték.
Más a lépték, mint Barcelonában, ahol a Sagrada Famíliának most épp 170 méteres a csúcsa, de a „marmagassága” kb. ott van, mint itt.
Itt, ahol a monumentális áhítattól megilletődött közönség épp a kartusok értelmezését hallgatja,
azon gondolkodom, hogy akkor ezek most a legelső emojik vagy a legősibb márkajelzések voltak?
Egy hosszúkás keret, amelybe a fáraó a nevét írta, jelezvén: ők bizony az örökkévalóságnak uralkodnak.
Igazukat mi sem bizonyítja jobban, hogy a neveik máig itt állnak kőbe vésve.
Habár nekem azok a hieroglifák jobban tetszettek, amik ki voltak festve – eredetileg élénk színekkel –, de még a mai formájukban is elgondolkodtatóak.
Folyamatosan az a kérdés visszhangzik bennem: hogyan csinálták,
hogy egy Sagrada Família – aminek komplexitása meg sem közelíti ennek a helynek az összetettségét – több mint száz évig készül, akkor ezeket a falakat, ezekkel a díszítésekkel hogyan tudták egy emberöltő alatt felhúzni?
Egészen elképesztő… nem is… ezek felfoghatatlan teljesítmények.
Létrehoztak egy új világot.
Na igen, ezt a sémát minden kultúrában meghallgatom, mely szerint pont ott és pont ők voltak az elsők. Itt viszont el is hiszem.
Ha belegondolunk, hogy az ókori Egyiptom még éppen létezett, amikor a Római Birodalom már virágzott,
akkor talán másnak is feltűnhet, hogy az első keresztények talán a Nílus partjainál is keresték az ihletet.
Banán, sziget?
Ha már a Nílusnál tartunk: rászedett az idegenvezető egy kis hajókázásra.
Én azt hittem, nekem, az egykori hajósnak semmi újat nem ad egy hatalmas folyó;
nem sokkal később azon tűnődtem, hogy az istenbe fér el egy négyemeletes (igen, ez azt jelenti, hogy négy emelet magas) szállodahajó egy olyan folyón,
melynek a közepén egy bika fürdőzik.
Talán Ámon-Ré figyeli útjukat.
Ja, és hogy miért kérdőjel a banán és a sziget?
Mert ez a folyó túlpartján volt, nem benne.
Ahová egy kis, húszfős csónak 25 perces útja juttatott el minket;
szerencsétlen csónakos mindent megtett, hogy a recsegő hangfalakkal elnyomja a motor zúgását.
De amúgy egy nagyon kedves fickó volt; datolyát és banánt is hozott.
Amúgy banánültetvényeket sehol máshol nem láttam, csak itt, a kikötőhely környékén.
A banánligetek között láttunk szamarat, kis krokodilt és nagy krokodilt, akiket dollárért meg lehetett simogatni és fényképezni is.
Az senkinek nem jut eszébe, hogy ha a mellényzsebemből kilóg a telefonom teteje, akkor az közel szemmagasságban készít felvételeket a legnagyobb feltűnés nélkül?
Azonban azt a kis borravalót senki sem sajnálta, amikor pár tíz méterrel odébb látta a porban játszani az állatgondozó gyerekeit.
Nem vicc: a háza pontosan úgy nézett ki, mint öregapám tyúkólja,
és ugyanazon a műszaki színvonalon is áll mindkettő.
Egyiptom, 2026. Jan 18. vasárnap
Two and a half hours of sleep, a dawn pickup, and suddenly my stomach is doing its own desert-crossing. Karnak hits with a scale that makes “big” feel like a joke. Then the Nile adds bananas, crocodiles, and a reality you can’t Photoshop.
Better even than a camel.
The tourist herd arrives
Karnak Temple
Banana, island?
Deux heures et demie de sommeil, un bus avant l’aube, et mon ventre traverse déjà le désert. Karnak frappe par une échelle qui ridiculise tout ce qu’on appelle “grand”. Puis le Nil ajoute bananes, crocodiles et une réalité impossible à enjoliver.
Visszatérés és vízicsillag
