Max Porter – Lanny
Ez a regény különleges olvasmányélményt kínál: szövegszerkezete, narrációs technikája és misztikus figurái révén egyedi hangulatot teremt. A könyv olvasása során a hétköznapi valóság és a folklór határmezsgyéjén mozgunk. De vajon kinek a szavaiban bízhatunk?
A felolvastatás módban kezdtem el hallgatni, de aztán gyorsan váltottam a hagyományos, önálló olvasásra, mert Fogacsán apó bekezdései , hallgatva, egy zagyvaság.
Viszont a szemnek egészen különleges: regényben még nem láttam ilyet. A sorok nem vízszintesek, keszekuszák; egymást keresztezik; a mondattöredékeket össze-vissza olvasva újabb gondolatok, minták születnek.
A valós életben Fogacsán apó egy fogalom, egy legenda; mint például: „Ha rossz leszel, elvisz a boszorkány” → „Ha rossz leszel, elvisz a Fogacsán apó.”
Ebben a könyvben viszont, habár a hétköznapi emberek számára láthatatlan, ő azonban mindent lát és mindent hall, a falak sem képeznek akadályt.
A kanyargós soraiban egymás mellé dobált szavakat, mondatrészleteket olvasunk. Ezt úgy képzeljük el, mint amikor végigmegyünk egy tömött villamoson, és innen-onnan elcsípünk szavakat, beszélgetésfoszlányokat; ha mindent, amit meghallunk, egymás mellé írnánk, akkor nem csupán egy elsőre értelmetlen szóhalmazt kapnánk, hanem egy egyedi társadalomábrázolást is. (Gondoljunk csak bele, bármelyik körúti villamos egy önálló szociálpszichológiai esettanulmány.)
Azonban a könyvnek nem ez a legerősebb jellemzője.
A mű a gyakori nézőpontváltogatások miatt lesz értékes kincs. Fogacsán apó csak egy nézőpont a sok közül.
Én nagyon szeretném tudni, mennyit agyalt az író a történetvezetésen; merthogy a történet jól követhető.
Elindul a sztori mondjuk például az anya szemszögéből (ő is, mint mindenki, egyes szám első személyben mesél), majd a következő oldalon váltunk, és ugyanazt az eseményt valaki más – mondjuk az apa, a szomszéd vagy egy barát – meséli tovább.
Egy valakinek nem olvassuk soha a saját gondolatait: Lanny-nak, ő a gyerek. Minden oldal róla szól, folyton változó szűrőkön át elmesélve.
Plusz fűszer a regényben, hogy az elején még van « fejléce » az oldalaknak, azaz pontosan tudjuk, éppen kinek a fejében járunk. Majd a következő fejezetben már csak onnan tudjuk, hogy nézőpontot váltottunk, hogy egy sor üresen maradt.
De ez mégsem lesz zavaró!
Ugyanis olyan zseniálisan fogalmaz az író, hogy az egyik bekezdésből könnyedén kitalálható a következő bekezdés narrátora.
Ez a könyv annyira rendkívüli újítás, hogy én saját hatáskörben felajánlok neki egy Nobel-díjat!
Helyszín: Egy London környéki alvóváros. Mint mondjuk, Solymár Budapesthez képest.
Szereplők:
Az anya: írónő, otthonról dolgozik.
Az apa: London pénzügyi negyedében üzletel, szinte sosem otthon.
Pete: az egykor híres művész, aki elvállalja főhősünk délutáni mentorálását.
Lanny: a kilencéves fiú, aki szeret rajzolni, énekelni, imádja a természetet; egy különc csodabogár. (Talán túlságosan könnyű volt csatlakoznom eme kisfiú világához…)
Cselekmény:
Az anya otthonról dolgozik, írónő.
Az apa, ha csak teheti, Londonban van, egyre kevésbé tud kapcsolódni a feleségéhez.
Pete egykor nagyon híres festő volt, ma visszavonultan él; látja a fiúban a tehetséget, ezért vállalja el, hogy délutánonként foglalkozik vele.
Lanny délelőtt iskolában van; délután Pete-tel, de ha lehetne, legszívesebben az erdőbe költözne.
Lanny egyszer csak eltűnik…
Vajon Fogacsán apónak van-e köze a gyermek eltűnéséhez?
