Minden tönkremegy

Ma épp az ezer eurós telefonom, tegnap a biciklifékek, holnap talán a kávéfőző adja be a kulcsot – közben pedig nekem egy hátizsáknyi életet kell összeraknom négy hónapra. Miközben minden kütyü szépen lassan megadja magát, időpontokat vadászok hivatalokhoz, tartozást rendezni, okmányt intézni, jövőt tervezni. Néha úgy érzem, szó szerint „minden egész eltörött”, aztán azon kapom magam, hogy már a következő termálfürdőt és karaokeestét tervezgetem.

---

Arles, 2025.10.27., hétfő.

Ma épp az ezer eurós telefonomat bíztam rá egy arabra. Az „arab” szó nem előítélet, vagy legalábbis nem negatív. Itt mindenki arab, akinek nem kell elmagyarázni a szorgalom és a jövedelem közti összefüggéseket. Nem minden arab szorgalmas, de aki szorgalmas, az biztosan nem egy helyben született francia.

Szóval az ezer eurós telefonomat rábíztam egy szerelőre, mert az amúgy vízálló készülék USB-portja berozsdásodott; erre amúgy sem vonatkozik a garancia.

A múlt héten kilencven eurót fizettem a bicikli fékek cseréjéért.

A százezres fülhallgatómmal nem hajlandó foglalkozni a szerviz, és már a panasztételre fordított idő többe kerül, mint az az extra akciós hetven eurós vételár.

A kávéfőzőm is megmakacsolta magát; jelenleg csak ristrettót hajlandó főzni, de előtte odaégeti az őrleményt.

A telefon és a tévéképernyő közti átalakítókábel kontakthibás, annak az antennás változata meg használhatatlan képminőséget ad. Ezeknek a segítségével tudom asztali számítógép üzemmódra váltani a telefonomat. Többek közt ezért is ezt a drága telót vettem meg, hogy ne kelljen egyúttal asztali számítógépet is venni és cipelni.

Szóval ma a „minden egész eltörött” idézet jut eszembe.

Meg a rengeteg teendő.

Hozzá kell kezdeni egy újabb költözéshez. Össze kell pakolnom egy sima iskolatáskát úgy, hogy négy hónapig csak abból tudjak élni! Szép kis őrültség!

Időpontot kell szereznem jogosítvány- és útlevélgyártáshoz, telefonszerződés-módosíttatáshoz. Időpont kell a magyar társadalombiztosításnál lévő tartozásom rendezéséhez. Három éve, nemhogy magyar munkahelyem nem volt, lakcímem sincs már. A magyar személyimbe az van írva, hogy „hajléktalan”. Ennek a ténynek a függvényében mókás a jogsiügyintézés, ami úgy kezdődik, hogy kell egy papír a lakcímem szerint illetékes orvostól…

Közben a barátokkal és a családommal is úgy egyeztetek időpontot, mintha olyan elfoglalt ember lennék. Pedig valójában csak túl sok helyre akarok eljutni.

Mindeközben Daniel úrnak(az alapítónknak)– a csak általam nagyra tartott embernek (hiába, itt a jó szándékú emberek a lenézettek) – azt mondtam, nem akarok Magyarországra menni. Miért? Mert még Luxemburg is olcsóbb, és még Törökországnak is jobb a politikai rendszere.

Pedig bringázás közben éppen azt tervezgettem, hogy hány termálfürdő után és hol tudom a napot valami zsíros és egészségtelen kajával befejezni. No meg alig várom, hogy végre magyar nyelven karaokezhassak. Persze így biztos nehezebb lesz, ha nem halandzsázhatom végig a dalt.

---

Everything Falls Apart

Today it’s my thousand-euro phone, last week it was the bike brakes, tomorrow probably the coffee machine – and in the meantime I’m supposed to fit four months of life into a single school backpack. While every gadget around me quietly dies, I’m hunting for appointments at offices, settling debts, fixing documents, trying to sketch out a future. Some days it really feels like “everything whole has broken”, and at the same time I’m already daydreaming about the next thermal bath and a greasy late-night snack.

Today I entrusted my thousand-euro phone to an Arab guy. The word “Arab” here isn’t meant as a prejudice, or at least not in a negative way. Here, “Arab” is everyone to whom you don’t have to explain the connection between hard work and income. Not every Arab is hardworking, but anyone who is hardworking is certainly not a French person born and stuck in one place.

So I handed my thousand-euro phone over to a repairman, because the USB port of this supposedly waterproof device has rusted; and of course the warranty doesn’t cover that.

Last week I paid ninety euros to have the bike brakes replaced.

The service centre refuses to deal with my hundred-thousand-forint headphones, and the time I’d spend filing a complaint already costs more than their extra-discounted seventy-euro purchase price.

My coffee machine has also decided to act up; at the moment it’s only willing to make ristretto, and even then it burns the grounds first.

The adapter cable between my phone and the TV screen has a contact fault, and the antenna-type version of it gives useless picture quality. With these I can switch my phone into “desktop computer” mode. That’s one of the reasons I bought this expensive phone in the first place: so I wouldn’t have to buy and lug around a desktop computer as well.

So today the quote “everything whole has broken” keeps popping into my head.

And the endless to-do list.

I have to start another move. I need to pack a plain school backpack in such a way that I can live out of it for four months! Quite a little madness.

I have to get an appointment to renew my driving licence and passport, and to modify my phone contract. I need an appointment to sort out my debt with the Hungarian social security office. For three years now I haven’t had a job in Hungary – or even an address. My Hungarian ID card literally says “homeless”. In that context, the whole driving-licence admin becomes absurd, especially since the very first step is: get a piece of paper from the doctor responsible for your address…

At the same time, I’m scheduling times with friends and family as if I were some extremely busy person. In reality, I just want to get to too many places.

Meanwhile I told Mr Daniel – a man I respect greatly, probably only me (here, kindly meant people tend to be the ones looked down on) – that I don’t want to go to Hungary. Why? Because even Luxembourg is cheaper, and even Turkey has a better political system.

Yet while I’m biking, I’m busy planning which thermal baths to visit and in which town I’ll end the day with some gloriously fatty, unhealthy food. And I can hardly wait to finally sing karaoke in Hungarian again. It will probably be harder this way, if I can’t just mumble made-up English through the whole song.

Arles, Monday, 27/10/2025

---

Tout fout le camp

Aujourd’hui, c’est mon téléphone à mille euros, la semaine dernière c’étaient les freins du vélo, demain ce sera sans doute la machine à café – et pendant ce temps-là, je dois faire tenir quatre mois de vie dans un simple sac à dos d’écolier. Tandis que tous mes gadgets rendent l’âme les uns après les autres, je cours après des rendez-vous dans les administrations, je règle des dettes, je refais des papiers et j’essaie d’esquisser un avenir. Par moments, j’ai vraiment l’impression que « tout ce qui était entier s’est brisé », et en même temps je me surprends à rêver déjà du prochain bain thermal et du gras dîner de fin de journée.

Aujourd’hui, j’ai confié mon téléphone à mille euros à un Arabe. Le mot « Arabe » ici n’est pas un préjugé, ou du moins pas dans un sens négatif. Ici, est « Arabe » celui à qui l’on n’a pas besoin d’expliquer le lien entre le travail et le revenu. Tous les Arabes ne sont pas travailleurs, mais quelqu’un de vraiment travailleur n’est certainement pas un Français né sur place et resté planté là.

Bref, j’ai laissé mon téléphone à mille euros chez un réparateur, parce que le port USB de cet appareil pourtant étanche a commencé à rouiller ; et bien sûr, la garantie ne couvre pas ça.

La semaine dernière, j’ai payé quatre-vingt-dix euros pour le changement des freins du vélo.

Le service après-vente refuse de s’occuper de mes écouteurs à cent mille forints, et le temps que je passerais à déposer une réclamation me coûterait déjà plus cher que leur prix d’achat en super promo à soixante-dix euros.

Ma machine à café, elle aussi, s’est braquée ; en ce moment, elle n’accepte de faire que des ristretti, et encore, après avoir cramé la mouture.

Le câble adaptateur entre le téléphone et l’écran de télé a un faux contact, et sa version avec antenne donne une qualité d’image inutilisable. C’est avec ces câbles que je peux basculer mon téléphone en mode « ordinateur de bureau ». Entre autres, c’est pour cela que j’ai acheté ce téléphone si cher : pour ne pas devoir acheter et trimballer aussi un ordinateur fixe.

Alors aujourd’hui, c’est la phrase « tout ce qui était entier s’est brisé » qui me revient sans cesse.

Et aussi la liste infinie des choses à faire.

Je dois attaquer un nouveau déménagement. Il faut que je remplisse un simple sac d’écolier de façon à pouvoir vivre quatre mois uniquement avec ce qu’il contient ! Jolie petite folie.

Je dois obtenir un rendez-vous pour refaire mon permis et mon passeport, pour modifier mon contrat de téléphone. Il me faut un rendez-vous pour régler ma dette auprès de la sécu hongroise. Cela fait trois ans que je n’ai plus, non seulement d’emploi en Hongrie, mais même plus d’adresse. Sur ma carte d’identité hongroise, il est écrit « sans domicile fixe ». Dans ce contexte, les démarches pour le permis de conduire sont franchement comiques, surtout que ça commence par : obtenir un papier du médecin compétent pour… mon adresse.

En parallèle, je fixe des rendez-vous avec mes amis et ma famille comme si j’étais quelqu’un de très pris. En réalité, je veux juste aller dans trop d’endroits.

Entre-temps, j’ai dit à M. Daniel – une personne que j’estime beaucoup, peut-être uniquement moi (ici, les gens bien intentionnés sont souvent ceux qu’on méprise) – que je ne voulais pas aller en Hongrie. Pourquoi ? Parce que même le Luxembourg est moins cher, et que même la Turquie a un meilleur système politique.

Et pourtant, à vélo, je passe mon temps à planifier le nombre de bains thermaux et à quel endroit je pourrai terminer la journée avec un bon plat bien gras et pas très sain. Sans compter que j’ai hâte de pouvoir enfin faire du karaoké en hongrois. Ce sera sûrement plus difficile, si je ne peux pas baragouiner des paroles inventées tout le long de la chanson.

Arles, lundi 27.10.2025.

---