Horgony

Oh igen, láttam már így, csak mi vízszintesen voltunk a szoba padlóján. Az ágyig már nem bírtuk ki. A sóhajok, a gyengéd mozdulatok, ahogy a fülbe súg. Beleborzonganék, ha én érezném, a bőre illatát, azt amikor már, orrunkon tudjuk egymás sóhaját.

Fura kívülről látni azt a pontot, amelyben egy ritmusra feszülnek – ernyednek az izmaink. Erre a nézőpontra nem vágytam. A Nőm egy másik férfival! Fázom, vagy csak az idegtől remegek, miközben azt mormolom, hiányoznak a nedvesség cseppjei.

Már a fedélzeten járok, mikor azon kapom magam, úgy zihálok mint, amikor a csúcs után egymáson fekve nevetünk. Zihállok, fuldoklok. Ígérem Istenkém, ha legközelebb az alvó, konyha felé megyek, előre zajt csapok. Elfogadok bármily’ magyarázatot,  csak kérlek istenem add nekem vissza!

Lemegyek a szálloda hajónkról, el akarok veszni Stockholm utcái közt.

A Gamla szigeten onnan ismerszik meg  az egyszerű turista, hogy kizárólag az akadémia terét fotózza. Ezzel szemben, mi fél órát szántunk a Marten Trotzig  nevű  sikátorra, ami a legmeredekebb, legszűkebb utcácska. Minden adott volt egy romantikus jelenethez: ódon kandeláber, pár borostyán; a szépiás háttérbe bele olvadt a fenékig érő haja. Egymással szemben falnak dőltünk. A helyszűkének köszönhetően az orrunk épp, érintették egymást. Lesz, ami lesz, nem halogatom tovább: Hozzá simítom az ajkaimat! Elcsattant az első csók! Átszakadt egy gát.

Mindegy is merre megyek ma éjjel, mindenhol valami emlékbe botlok. Visszamenni viszont nem akarok, inkább a pályaudvar felé veszem az irányt.
Errefelé metrózni, egy külön élmény. Olyanok voltunk, mint a kamaszok: csókolóztunk minden állomáson, kézenfogva futkároztunk lépcsőtől lépcsőig, s közben, a szobrok tövében egymáshoz tapadtunk.  Nem tagadom, kerestük az eldugott zugokat, ahol a nyakamba kapaszkodhat, miközben a falhoz szorítom.

Egész flottát hajtogatok naplóm lapjaimból, mire minden gondoltom vízre bocsátom. Helyszínéül a Városháza partját választom. Ez az az épület ami, éjjel mutatja meg igazi ragyogását.

Utálom Norbit, amikor épp Angikát szemelte ki magának. Ezen hajón ő is egy kollégát helyettesít – akárcsak én. Ha néha találkozunk mindig megkapom tőle „Miért vagy ennyire nyámnyila? Miért nem húzol meg minden hajón legalább egy valakit?” Angi az első munkatárs, akinek hatalmas kék szemeinél lehorgonyoztam.

A matrózok elmondták, valójában azért gúnyolnak, mert bántja őket, hogy a nagy mellű csaj velem beszélget; Azonban, nekem nem a párnacsata  a fő gondolatom.Amúgy nem sejti senki, mi van kettőnk között: olykor se ruha, se levegő, olykor  pedig a látszatnak szóló távolság.

Keserű álmos reggel a mai.Nem tudja, hogy láttam a konyha asztalon a helyettes szakáccsal.  Megvárom, míg elmondja – ha akarja. Nem haragszom reá, csak fáj.Nem, nem mondja el. Épp csak egy köszönésre méltat. Norbival reggelizik. A földbe nyom a  gondolat: elveszíthetem Őt.

Persze, több sem kell, a matróz srácoknak: „Megmondtuk: Ha nem Te, akkor megteszi más! Nyámnyila!”
Én, a nyámnyila. Aki épp meg sem nyikkan! Aki épp készül eggyé olvadni a szőnyeggel! Meg sem érdemlek egy ilyen nőt. 

Ezek a srácok, azt hiszik a világ legjobb dolga, lefeküdni vele. Tévednek. A világ legjobb dolga: Felébredni mellette. Én ezt elvesztettem.Még hét napot tölthetek a svéd szigetek között, ebből hat napon át Norbi képét kell nézegetni. A nő pedig, kerül engem.Mi van, ha a matrózoknak mindenben igazuk van?

Ma van a közös szabadnap. Megyek, eszébe juttatom: Utolsónak érkezem az ebédlőbe, Angihoz megyek, szájon csókolom. A teremben döbbent csend. Angi lefagyott. odasúgom: „Kilenckor a recepción találkozunk. Elviszlek a leendő kedvenc helyedre.” majd távozom. Már fél órája várok, ő sehol. Fiúk jönnek, magyarázatért. „Tudjátok mit? Hidegen hagy, mit gondoltok, és mondtok.”

Negyvenöt perc után tudatja velem: még nem választott cipőt.

A Skanzen parkjának a tetején egy képben van a város minden lényege:  háttérben daruk húznak házakat magasra, előtte a kikötő kékje. Köröttünk rönkház, rózsakert. Egy közös kattintásnál nem átalkodom odabökni: „Tudod, a napsugár, azért gyönyörű, mert veled szelfizik.” Hátulról átölelem, tenyerét a tenyerembe téve mutogatom  az óváros látképét. Mindeközben, lágy csókokat indítok a vállától a Füle hegyéig. A száját békén hagyom. Habár a puszta levegő vételétől is megszédülök. 

Utolsó este, házibulizunk a hajó tetején. Angi Átölel, bújik. Nem vallja be, hogy lefeküdt vele, csupán annyit oszt meg, nem szeretne vele többet találkozni.
– Ez sem képes a szemembe is nézni. mondja
– Fogalmuk sincs mit veszíthetnek! – vágok rá.
– Jó lenne, ha maradhatnál.
– Jó lenne, ha maradhatnék.

Azt  kívánom mindenki legyen oly’ szerencsés, mint én, aki arra ébred: már semmi több nem kell. Angi, itt aludt nálam.

Eljött az utolsó műszak. Nincs kedvünk vidámkodni. Távozáskor Angi sehol. Talán jobb is így. Nem biztos, hogy el engedném az ölelését. Ólomlassú léptekkel távolodom a hajó horgonytól.