Jonathan Freedland:  A szabadulóművész – Az ember, aki megszökött Auschwitzból, és beszélt róla a világnak

Egy fiatal férfi életének lenyűgöző történetét ismerhetjük meg, aki a második világháború idején Auschwitzból szökött meg társával együtt. Visszakövethetjük a főszereplő életútját egészen haláláig, megismerve azt a hihetetlen akaratot és kitartást, amellyel képes volt túlélni és továbblépni élete legmegpróbáltatóbb pillanataiban. A történet részleteinek felfedezése során olyan érzéseket élhetünk át, amelyek hosszan elkísérnek minket az olvasás során, és mély nyomot hagynak bennünk.

Egy tizennyolc éves fiú, a társával együtt megszökik második világháborús haláltáborból. Kiváló memóriájuknak köszönhetően mindent részletesen elmesélnek, és a világ nyilvánossága elé tárják a történetüket. A főhős életútját egészen haláláig fogjuk végigkövetni. A két fiút Csehszlovákiából deportálják, mivel zsidók, ezért nem tanulhattak, viszont a háború után egyetemi professzori címet szerez a főszereplő, később Kanadában tanít és kutat. Akármennyire is igyekeznek tagadni, későbbi életük minden eseményét a haláltábor szörnyűségeihez viszonyítják. Ezzel meg is mérgezik a társas kapcsolataikat.
Valahol Pozsonynál indul a történet. A főszereplő srác egész Budapestig menekül a deportálások elől, nem telik bele pár hónap, ő is Auschwitzba kerül. Barátjával megszöknek, egészen Zsolnáig menekülnek. Majd Prágába költözik feleségével. A kommunizmus elől ismét megszökik, először Izraelbe, majd – a lányai után – Angliába megy. Élete utolsó harmadát Kanadában éli – ahol másodszor is megházasodik.
Nyilván, a könny első felében azért izgulunk, hogy életben maradjanak egy olyan világban, amit arra fejlesztettek, formáltak, hogy elpusztítsák őket. Ez most hülye hasonlat, de az ugrott be, hogy aki az Éhezők Viadala című filmsorozatot írta, az biztosan olvasta ezt a könyvet.
A könyv második felében az összes konfliktust a férfi jelleme okozza. Olyan, mintha képtelen lenne megbízni a világban. Kicsit olyan, mintha a tudatalattija, az élete végéig egy háború kellős közepén élne.
Megoldás? Nincs jó megoldás. Nincs megnyugvás. Tovább lehet lépni egy letehetetlen teherrel. Lehet róla beszélni, el lehet mesélni egy egész életet – bármilyen részletességgel; ez adhat némi feloldozást. Ezt a terhet még a gyermekeinek is átadja.
Megnyugvást a könyv utószava adhat, ahol mások visszaemlékezéseit olvassuk. Ahol bemutatják, hogy ilyen terhekkel is lehet egy viszonylag normális életet élni. Talán, épp az a kimondatlan üzenet adja a reményt, mely szerint, ha beszélünk a történelemről, ha beszeltetjük egy tragédia résztvevőit, akkor talán egy picit mindenkinek könnyebb.
Azért szívesen megismerkednék azzal a vonzó megjelenésű teherautó sofőr nővel, aki az idősebb pasira bukik.
Azért kezdtem el olvasni, mert a neten jó ajánlást írtak e könyvel kapcsolatban.
Milyen érzéseket hagy maga után? Megdöbbenést. Ugyanezt éreztem, amikor korábban olvastam holokauszt könyvet, vagy filmet néztem, vagy amikor a helyszínen jártam. Megdöbbentő, hogy ilyen tényleg létezik. Ez a könyvben is több helyen visszaköszön, hogy ez az egész felfoghatatlan; nem akarják elhinni. Nem dühös vagyok, mert nincs kire, azok már nem élnek. [Habár, ilyenkor eszembe jut, hogy, amikor kezdődtek a gyilkosságok, akkor még csak pár embert kellett volna lefogni.]
Mit lehet tenni? Elmagyarázni mindenkinek, hogy ne tegyek olyat másokkal, amit magadnak sem kívánsz!
Próbálom magam a szereplők helyébe képzelni, de nem megy. Felfoghatatlan.
Ráadásul, az átélt traumákat tovább adják a környezetüknek. Nem tudom elképzelni, sem átérezni, mire gondolhatnak, hogyan érezhetnek.
Amúgy, azért is tetszett a könyv, mert izgalmas olvasmány, kalandos, fordulatos.
Visszatérek a filmes párhuzamhoz – az Éhezők viadala filmhez, ami egy izgalmas, kalandos, hatásos olvasmány, ám, ha egy pillanatra elképzeljük, hogy az a szörnyű világ, akár igaz is lehet (ne), akkor egy jól megírt thriller, sokkoló drámaivá válik.
2024. július 11.

„Miután Pehle látta a teljes verziót, könyörgött McCloynak, hogy fussa át: „A náci atrocitásokról a tanácshoz beérkezett jelentések közül egyik sem adja úgy vissza a táborban történtek kegyetlen brutalitását, mint ez a józan, tárgyilagos beszámoló”
„nem elegendők a tények, az embereknek el is kell hinniük azokat.”