Perpignan: Egy vasárnap délután

Az utazás során néha váratlan meglepetések is érhetnek, és nem minden úgy alakul, ahogyan előre tervezzük. Személyes élményeimen keresztül bepillantást nyerhetünk egy francia kisváros, Perpignan különös atmoszférájába – a közlekedés nehézségeitől a kulturális élményeken át a furcsa találkozásokig.

---

Még magam is meglepődtem, hogy már tegnap este lefoglaltam a szállást. Jó lett volna előbb valamilyen buszközlekedést is nézni, de ebben a faluban, ahol lakom, a közlekedés nem kívánságműsor. Így hát rollerrel mentem a rendőrségig, onnan pedig Intercity vonattal Narbonne-ba. Az Intercity nem a leggyorsabb, de kényelmes; az igazán gyors a TGV lenne.

Perpignanba érkezés előtt egy órát kellett várakoznom. Közben találtam egy körforgalmat, amelynek a közepe egy közpark volt, így eltöltöttem egy kis időt a pihenéssel. Az újságosnál végre rátaláltam a Playboy legújabb számára. Érdekes, hogy az eredeti Playboy magazint az anyacég már évekkel ezelőtt beszüntette. Talán azért, mert nem tudtak megszabadulni a nők tárgyiasításától, nem tudtak érdemben megújulni. Az igazi értékét azonban az adta, hogy elismert művészek, újságírók és szerkesztők dolgoztak a kiadónál.

Ebben az évben egy másik párizsi kiadó vette meg a márka helyi jogait, és próbálják újragondolni, miközben megtartják az elvet, hogy csak elismert művészekkel dolgoznak. Furcsa volt látni egy majdnem meztelen férfit a címlapon, aki egy híres szobrász.

A vonaton, ahogy Perpignan felé közeledtem, lenyűgöző tájakat láttam: jobbra és balra sós mocsaras lápvidékek, flamingók, hegyek és egy ezüsthíd a borongós tengeren. Perpignanban pálmafák köszöntöttek az út mentén. Itt már közelebb vagyunk Barcelonához, mint Montpellier-hez, és a spanyol határ mindössze harminc kilométerre van.

A nagy háti táskámmal kényelmesebben boldogultam, mint vártam, így nyugodt délutánnak nézhettem elébe. Perpignan kis városa kellemes hangulatot árasztott, és vasárnap lévén igazi meglepetés volt, hogy nyitva találok egy boltot. Vettem egy üveg narancslevet, meg egy zacskó kolbászkát, amely itt ugyanolyan nasi, mint nálunk a chips vagy a gumicukor: apró, pár centis darabok. A narancslé azonban váratlan hatással volt rám, és hatékony, de nem kívánt motivációt adott a várhegy mosdójába vezető meredek sétán; ebben a pillanatban a fantasztikus panoráma már nem érdekelt annyira, fontosabb dolgom is akadt.

Később megnéztem a részben reneszánsz várat, ahol két kiállítást is találtam. Az egyik teremben egy térbeli animációs film mesélte el a város történelmét. A filmvetítések úgy voltak összehangolva, hogy erős térérzetet adtak. A másik teremben graffitiket mutattak be – bár nem vagyok ennek a stílusnak a rajongója, el kellett ismernem, hogy a képek hangulatosak voltak. A vártoronyból gyönyörű kilátás nyílt a tengerre, amely tizenkét kilométerre terült el.

Reggel óta folyamatosan gondolkodtam azon, hogy le kellene mennem a strandra, legalább a lábamat belelógatni. A helyi busz negyven perc alatt elvitt volna, de elfelejtettem az óraátállítást, és így a nap hamarabb lement. Így hát lemondtam a strandolásról, és inkább a szállásomat kerestem meg. Nagyon jól választottam, mert a hely rendezett, tiszta, és egyedül lehetek egy hatágyas szobában. Ezért is érdemes utószezonban turistáskodni.

Estére egy kis séta jól esett, majd egy bisztróban kötöttem ki, ahol vasárnap esténként karaoke műsorokat tartanak. A hangulat remek volt; angolul, olaszul, spanyolul és főként franciául énekeltek. Jó élmény volt, egészen addig, amíg egy részeg nő belém nem kötött, mert a barátnője kabátját rajtam kereste. A kabátokat egy rámenős férfi odébb dobta, és amikor ezt elmagyaráztam, a nő már nem figyelt rám, inkább ködösen tekintett rám.

Az egész város furcsa érzést keltett bennem. Már az érkezésem óta nem éreztem magam teljesen biztonságban a különös tekintetek között. Mintha a gazdagság és műveltség egyenlőtlenül oszlott volna el, pedig Perpignan tele van kulturális értékekkel.

Perpignan, 2024. október 27., vasárnap.

---