Feria d’Arles, Semmi új, csupa jóság.
Csendes hétköznapok után Arles egyetlen, lüktető szabadtéri táncparketté változott: lovak, rezesbandák, bodegák és ezerféle zene. Kevés alvás, sok munka, még több tánc – és közben apró, váratlan örömök.
Arles, 2025.09.08 – 14.
Ennyire alacsony energiaszinttel még sosem csináltam végig fesztivált. Azért ez így sem volt ingerszegény. Ez is egy jó és emlékezetes hétvége volt.
Hétfő, kedd, szerda
Átlagos napok. Semmi extra.
Munka: kertészkedés, mosogatás. Előtte-utána: pihenés, biciklizés, olvasás a teraszon.
Csütörtök
A szabad napomon kitaláltam, hogy lemegyek úszni. De messzire nem mehetek, mert pénzt kell spórolnom a téli hónapokra.
A munkáltatóm amúgy is át fog verni, mert nagyon ért a jogi kiskapukhoz; az egy hónapnyi ki nem vett szabadságomat nem fogja kifizetni.
Szóval, Saintes-Maries a legközelebbi strand.
Kellemes az idő. Fúj a szél, de ez nem zavar. Két órát aludtam a homokban.
Estére az volt a terv, hogy a pubban megnézem a koncertet, aztán hazamegyek, de kiderült, hogy a hétvégi ünnepi helyszínek már ma tartanak egy bemelegítőt.
Hajnali egyig élveztem a zenét.
Péntek
Az volt a terv, hogy délelőtt fotókiállítást nézek, utána meg fesztiválozok.
Tizenegy órakor felébredtem. Délután kettőkor másztam ki az ágyból.
Este ötre beértem a városba.
Palais de l’Archevêché: Berenice Abbott, Anna Fox, Karen Knorr.
Les Rencontres de la Photographie – fotófesztivál
Erre az egy kiállításra még megérkeztem nyitvatartási időben.
Volt az 1950-es évek Amerikájában egy nő, aki az 1-es utat járta és fotózta végig.
Így, földrésznyi távolságból (pontatlanul) nézve a Kanada határán lévő Niagarát és a dél-floridai Miamit összekötő aszfaltcsíkot lehet magunk elé képzelni.
Ezt a – ma már nem forgalmas – főutat néhány éve két másik fotós is végigjárta. Hétköznapi képek Amerikából, amik Európából nézve érdekesek – egy picit.
Hogy mit ünnepelnek, és pontosan mi az a bodega?
Még mindig nem tudom pontosan. Napközben lovasbemutatók az utcán, bikafuttatások alkalmi helyszíneken, rengeteg rezesbanda az utcákon; akik meglepetésszerűen időnként megállnak és bulit csinálnak; a tereken a koncertek és táncbemutatót lejtenek.
Naplemente után indul az élet.
Az egész belváros egyetlen szabadtéri partihelyszínné változik. A kisebb bárok csak kitesznek egy hangfalat meg egy sörcsapot az utcára; de például a Fórum tér éttermei összefogtak, közösen hoztak profi diszkótechnikát, zenészeket és DJ-pultot. Szerintem csak itt, ezen a téren táncolt egyszerre két-háromezer ember.
Az én stratégiám az volt – mint sokaknak –, hogy mozogtam a helyszínek között, és mindenhol táncoltam egy kicsit; na jó, az Aréna előtti lépcsőn egészen sokat, meg a Wilson téri trafiknál is visszatérő voltam.
Hajnali három után kerültem ágyba. Másnap, reggel hétkor, érdekes lesz a munka…
Szombat
Azt hittem, négy óra alvás után álmos leszek és munkaképtelen, de csak annyi történt, hogy kettő helyett három kávét ittam. Amúgy elaludtam; hétkor kezdődik a munka, én hét óra húszkor felébredtem, hét óra huszonötkor már munkában voltam. Ilyenkor szerencse, hogy a munkahelyen lakom: csak magamra kaptam egy nadrágot és egy papucsot, és már mentem is a reggelis teraszt tisztába tenni. Szerintem észre sem vették a késést, vagy legalábbis szó nélkül hagyták.
Délután volt egy felhőszakadás, amikor én aludtam. Este hétkor már a száraz aszfalton indulok a városba. Ez a fesztivál fő napja.
Sötétedéskor még lovasbemutatót nézek a főutcán, miközben sült csülköt vacsorázok.
Az Aréna egyik teraszán belefutok egy jó hangulatú koncertbe, amelynek hangulatát csak tovább fényezi, amikor arra jár a brazil iskola negyven dobosa; ők később, pár házzal lejjebb egy DJ-szettre is rákapcsolódnak.
Megint egy nem várt helyzet, ami váratlan élményt hoz!
Viszont a teljes éjszakához már nincs nagy kedvem. Talán azért, mert az előző két éjjel kitáncoltam magam. Megyek néhány kört a városban, megállok azokon a teraszokon, ahol nincs teltház, de fél egykor már a szobámban vagyok.
Vasárnap
Na, most jön ki rajtam az álmosság.
A munkám nagy része abból állt, hogy lesöpörtem az utakat a tegnapi eső után, de az már nehezen ment, amikor a furgont vezetnem kellett. Látszott is a vezetésemen.
Szokás szerint délután alvás, de este hatkor már az arles-i utcákon masírozó rezesbandákat hallgatom.
Teszem ezt este kilencig, utána már jó éjszakát kívánok a főutcán sétáló gyönyörű fehér paripáknak.
A drótszamárra pattanok.
Feria d’Arles, Nothing New, All Goodness.
After quiet weekdays, Arles turned into one pulsating open-air dance floor: horses, brass bands, bodegas and music everywhere.
Little sleep, lots of work, even more dancing – with small, unexpected joys in between.
A weekend that wears you out yet fills you up.
Arles, 2025.09.08., 14:00.
Monday, Tuesday, Wednesday
Average days.
Nothing special.
Work: gardening, dishwashing.
Before and after: resting, cycling, reading on the terrace.
Thursday
On my day off I decided to go for a swim.
But I can’t go far, because I have to save money for the winter months.
My employer will trick me anyway; he’s very good at legal loopholes, so he won’t pay out my one month of unused vacation.
So Saintes-Maries is the closest beach.
The weather is pleasant.
The wind is blowing, but it doesn’t bother me.
I slept for two hours in the sand.
In the evening the plan was to watch the concert at the pub and then go home, but it turned out it’s a festive weekend: the venues are already doing a warm-up tonight.
I enjoyed the music until 1 a.m.
Friday
The plan was to see a photo exhibition in the morning and then hit the festival.
I woke up at eleven.
I crawled out of bed at two in the afternoon.
I reached town by five.
Palais de l’Archevêché: Berenice Abbott, Anna Fox, Karen Knorr.
I made it to this one exhibition during opening hours.
Back in 1950s America there was a woman who traveled and photographed Route 1 from end to end.
From a continent away (and roughly speaking), you can picture the strip of asphalt connecting Niagara on the Canadian border with Miami in South Florida.
A few years ago two other photographers also retraced this — no longer very busy — main road.
Everyday images from America that, seen from Europe, are interesting — a little bit.
What do they celebrate, and what exactly is a bodega?
I still don’t know for sure.
By day there are equestrian shows in the streets, bull runs at pop-up sites, and lots of brass bands that stop unexpectedly to whip up a party; on the squares there are concerts and dance performances.
Life starts after sunset.
The entire old town turns into one huge open-air party venue.
The smaller bars just put a speaker and a beer tap out on the street; the restaurants on Forum Square, for example, joined forces to bring in pro disco gear, musicians, and a DJ booth.
I think on this square alone two to three thousand people danced at once.
My strategy — like many others’ — was to move between the spots and dance a little everywhere; well, on the steps in front of the Arena I danced quite a lot, and I was a regular by the kiosk on Wilson Square.
I went to bed after three.
Tomorrow at seven a.m., work will be… interesting.
Saturday
I thought that after four hours of sleep I’d be sleepy and useless, but all that happened was I had three coffees instead of two.
I actually overslept; work starts at seven, I woke up at 7:20, and by 7:25 I was already on the job.
It’s a blessing that I live at work: I just threw on trousers and flip-flops and went to tidy the breakfast terrace.
I don’t think they even noticed I was late, or at least they let it slide.
In the afternoon there was a downpour while I was asleep.
At seven in the evening I’m already heading into town on the now-dry streets.
This is the festival’s main day.
At nightfall I still catch a riding show on the main street while I have roasted pork knuckle for dinner.
On one of the Arena’s terraces I stumble into a feel-good concert, and the mood gets even better when forty drummers from a Brazilian school pass by; later they hook up with a DJ set a few doors down.
Another unforeseen situation that brings an unexpected thrill!
But I’m no longer in the mood for the full night.
Maybe because I danced myself out the previous two nights.
I do a few loops around town, stop at terraces that aren’t packed, and by 12:30 I’m already in my room.
Sunday
Now the sleepiness catches up with me.
Most of my work was sweeping the paths after yesterday’s rain, but it got tricky when I had to drive the van.
It showed in my driving.
As usual there’s an afternoon nap, but by six I’m out listening to brass bands marching through the streets of Arles.
I do this until nine, then I wish good night to the beautiful white steeds walking along the main street.
I hop on my bike.
I’ve never done a festival on such a low energy level.
Still, it wasn’t lacking in stimuli.
It was a good and memorable weekend.
Feria d’Arles, Rien de nouveau, que du bon.
Après des jours tranquilles, Arles s’est muée en une piste de danse à ciel ouvert : chevaux, fanfares, bodegas et de la musique partout.
Peu de sommeil, beaucoup de boulot, encore plus de danse – et de petites joies inattendues.
Un week-end qui épuise et qui recharge à la fois.
Arles, 2025.09.08., 14:00.
Lundi, mardi, mercredi
Jours ordinaires.
Rien d’extra.
Travail : jardinage, vaisselle.
Avant et après : repos, vélo, lecture sur la terrasse.
Jeudi
Pour mon jour de repos, j’ai décidé d’aller nager.
Mais je ne peux pas aller loin, je dois économiser pour les mois d’hiver.
Mon employeur va de toute façon me rouler ; il connaît très bien les failles juridiques, donc il ne paiera pas mon mois de congés non pris.
Donc la plage la plus proche, c’est Saintes-Maries.
Le temps est agréable.
Il y a du vent, mais ça ne me gêne pas.
J’ai dormi deux heures dans le sable.
Le soir, je comptais voir le concert au pub puis rentrer, mais il s’avère que c’est un week-end de fêtes : les lieux font déjà un échauffement ce soir.
J’ai profité de la musique jusqu’à une heure du matin.
Vendredi
Le plan, c’était une expo photo le matin, puis le festival.
Je me suis réveillé à onze heures.
Je suis sorti du lit à quatorze heures.
À dix-sept heures, j’étais en ville.
Palais de l’Archevêché : Berenice Abbott, Anna Fox, Karen Knorr.
Pour celle-ci, j’ai encore réussi à arriver pendant les horaires d’ouverture.
Dans l’Amérique des années 1950, une femme a parcouru et photographié la Route 1 de bout en bout.
Vu d’un continent de distance (et en gros), on imagine le ruban d’asphalte qui relie Niagara, à la frontière canadienne, à Miami en Floride du Sud.
Il y a quelques années, deux autres photographes ont, eux aussi, refait cette route principale — aujourd’hui moins fréquentée.
Des images du quotidien américain qui, vues d’Europe, sont intéressantes — un petit peu.
Que célèbrent-ils, et qu’est-ce qu’une bodega, exactement ?
Je ne le sais toujours pas avec certitude.
Le jour, il y a des démonstrations équestres dans les rues, des lâchers de taureaux sur des sites éphémères, et beaucoup de fanfares qui s’arrêtent à l’improviste pour lancer la fête ; sur les places, des concerts et des démonstrations de danse.
La vie commence après le coucher du soleil.
Tout le centre-ville devient un immense lieu de fête à ciel ouvert.
Les petits bars posent simplement une enceinte et une tireuse à bière dans la rue ; les restaurants de la place du Forum, par exemple, se sont alliés pour amener du matos de disco pro, des musiciens et une régie de DJ.
Rien que sur cette place, il y avait, je pense, deux à trois mille personnes qui dansaient en même temps.
Ma stratégie — comme beaucoup d’autres — était de bouger entre les spots et de danser un peu partout ; bon, sur les marches devant l’Arène, j’ai dansé pas mal, et je suis aussi repassé plusieurs fois au kiosque de la place Wilson.
Je me suis couché après trois heures.
Le lendemain, à sept heures, le boulot promet d’être… intéressant.
Samedi
Je pensais qu’après quatre heures de sommeil je serais vaseux et inefficace, mais tout ce qui a changé, c’est que j’ai pris trois cafés au lieu de deux.
En fait, je me suis rendormi : le boulot commence à sept heures, je me suis réveillé à 7 h 20, et à 7 h 25 j’étais déjà au travail.
Heureusement que j’habite sur place : j’ai enfilé un pantalon et des tongs et je suis parti remettre en ordre la terrasse du petit-déjeuner.
Je crois qu’ils n’ont même pas remarqué le retard, ou en tout cas ils ont laissé passer.
L’après-midi, il y a eu une grosse averse pendant que je dormais.
À dix-neuf heures, je pars déjà en ville sur l’asphalte redevenu sec.
C’est la journée principale du festival.
À la nuit tombée, je regarde encore une démonstration équestre dans la grande rue en dînant d’un jarret de porc rôti.
Sur une des terrasses de l’Arène, je tombe sur un concert de bonne humeur, et l’ambiance monte encore quand la quarantaine de batteurs d’une école brésilienne passe par là ; plus tard, ils se branchent aussi sur un DJ set quelques maisons plus loin.
Encore une situation imprévue qui apporte une émotion inattendue !
Mais je n’ai plus trop envie de faire toute la nuit.
Peut-être parce que j’ai déjà dansé à fond les deux nuits précédentes.
Je fais quelques tours en ville, je m’arrête aux terrasses où ce n’est pas complet, et à minuit et demie je suis déjà dans ma chambre.
Dimanche
Là, la somnolence me rattrape.
L’essentiel de mon travail a consisté à balayer les allées après la pluie d’hier, mais ça s’est corsé quand j’ai dû conduire le fourgon.
Ça se voyait à ma conduite.
Comme d’habitude, sieste l’après-midi, mais à dix-huit heures j’écoute déjà des fanfares défiler dans les rues d’Arles.
Je fais ça jusqu’à vingt-et-une heures, puis je souhaite bonne nuit aux magnifiques chevaux blancs qui marchent sur la grande rue.
J’enfourche mon vélo.
Je n’ai jamais fait un festival avec un niveau d’énergie aussi bas.
Et pourtant, ce n’était pas pauvre en sensations.
C’était un bon week-end, mémorable.
