Pillanatnyi jegyzetek egy fesztivál után
Humorral tompítom a tragikum élét, és így mindennapi csodák férnek el egy tér sarkában.
Dobosok, cumbia, rendőrök, emlékek az Amalfi-partról – és közben jegyzetek, amelyeket utólag kommentálok. Egy fecske nem csinál nyarat, de egy apró szárnycsapás is képes hullámokat kelteni.
Les Baux, 2025.09.08–14.
Lemásoltam egy lapra az elmúlt hét feljegyzéseit - és VIDEÓIT .
Majd néhány helyen utólagos kommentárt fűztem hozzájuk.
„Elveszem a tragikumnak az élét, hogy lehessen vele dolgozni.” / Buksó rádióműsor /
Talán emiatt mondták rám, hogy komolytalan vagyok. Pedig csak könnyebb az élet, ha egy kis humorral fűszerezzük. Emellett sokkal barátságosabb a kommunikáció, ha nem vesszük át a partner minden hangulatát, és a negatív mondataira nem egy másik negatívval reagálunk.
Egy fecske nem csinál nyarat.
Valóban, és talán nem is szükséges, nem is az ő dolga; de attól még egyetlen apró szárnycsapásával is el tud indítani egy pillangóhatást.
Amikor a dobosok császkáló csapata beéri a cumbia koncertet, akkor a tér sarkában egy újabb hétköznapi csoda születik.
Hát igen! Nem unalmas az életem.
Csak ez egy másfajta élet. Én nem tudom, milyen nem egyedül ébredni.
Úgy tűnik, a rockzenéhez értek. Mert mindig ilyenkor filmeznek engem. 🙂
Eddig háromszor hagytam el a poharat.
Aztán kiderül, hogy ennek nincs jelentősége, mert idén nem visszaválthatók a műanyag poharak; viszont azt kérik, ne is vigyük őket haza. Amúgy az italok árát egy euróval megemelték a többi fesztiválhoz képest — ennyi máshol a betétdíj, ami úgyszintén a vendéglátós zsebében marad, mert a legtöbb vendég nem vesződik a visszaváltással, meg a pohár későbbi logisztikájával sem.
Rengeteg rendőr van.
Ez majdnem igaz. Láttam rendőröket, csendőröket, kommandósokat, katonákat, biztonságiakat. És ez jó, mert mindnek a testtartásán, a kommunikációján azt éreztem, hogy nem bántani jöttek, hanem védeni. Biztonságban éreztem magam.
A hatalom ópiuma a hatalom gyakorlása.
Biciklizés közben rádióműsorokat hallgattam, és összegeztem magamban…
Manapság is eszembe jut az Amalfi-part.
Amikor Positanóban sétáltam, fel sem fogtam, amit látok.
[Ez nálam gyakori: erős érzelmi hatás esetén ott és akkor nem tudatosulnak bennem a történések, csakis a következő feladatra figyelek.]
Szóval, Positano strandja felé tartva arra koncentráltam, hogy jó, akkor most leszálltam a buszról, utána meg kell találnom egy lépcsőt, majd egy sétányt, annak a végén a templomot, és így tovább…
Két és fél éves élmény; azóta is úgy gondolok azokra a napokra, mint valami csodára.
Les Baux, 2025.09.08–14.
I blunt the edge of the tragic with humor, and everyday miracles fit into the corner of a square.
Drummers, cumbia, police, memories of the Amalfi Coast — and notes I later annotate.
One swallow doesn’t make a summer, but a tiny wingbeat can still set waves in motion.
“I blunt the edge of the tragic so we can work with it.” / “Buksó” radio show /
Maybe that’s why they called me frivolous.
Life is simply easier when we season it with a bit of humor.
Communication is also much kinder if we don’t absorb every mood of our partner, and we don’t answer negative lines with more negativity.
One swallow does not make a summer.
Indeed — and perhaps it doesn’t have to; it’s not its job — yet a single small wingbeat can start a butterfly effect.
When the wandering pack of drummers catches up with the cumbia concert, a new everyday miracle is born in the corner of the square.
Well, yes!
My life isn’t boring.
It’s just a different kind of life.
I don’t know what it’s like to wake up not alone.
Apparently I have a knack for rock music.
That’s when they always film me. 🙂
So far I’ve left my cup behind three times.
Then it turns out it doesn’t matter, because this year the plastic cups aren’t returnable; however, they ask that we don’t take them home either.
By the way, drink prices are up by one euro compared with other festivals — that’s the usual deposit elsewhere, which likewise stays in the vendor’s pocket, since most guests don’t bother with returns or the cup’s later logistics.
There are loads of police.
That’s almost true.
I saw police officers, gendarmes, commandos, soldiers, security staff.
And that’s good, because from their posture and communication I felt they’d come not to harm but to protect.
I felt safe.
The opium of power is the exercise of power.
While cycling I listened to radio shows and summed things up to myself…
Even now I still think of the Amalfi Coast.
When I walked in Positano, I couldn’t even grasp what I was seeing.
[This is common for me: under strong emotion, the events don’t register in the moment — I focus only on the next task.]
So, heading toward Positano’s beach, I concentrated on: okay, I’ve just gotten off the bus, then I need to find some steps, then a promenade, at its end the church, and so on…
A two-and-a-half-year-old experience; since then I still think of those days as a kind of miracle.
So I copied last week’s notes onto a sheet of paper.
Then I added after-the-fact comments in a few places.
Les Baux, 2025.09.08–14.
J’émousse le tranchant du tragique avec de l’humour, et des miracles du quotidien tiennent dans l’angle d’une place.
Tambours, cumbia, police, souvenirs de la côte amalfitaine — et des notes que j’annoterai après coup.
Une hirondelle ne fait pas le printemps, mais un battement d’ailes suffit à créer des ondes.
« J’émousse le tranchant du tragique pour qu’on puisse travailler avec. » / émission radio « Buksó » /
C’est peut-être pour ça qu’on m’a dit frivole.
La vie est plus simple quand on l’assaisonne d’un peu d’humour.
La communication est aussi bien plus douce si l’on n’absorbe pas toutes les humeurs de l’autre et si l’on ne répond pas à ses phrases négatives par d’autres négatives.
Une hirondelle ne fait pas le printemps.
En effet — et ce n’est sans doute pas son rôle — mais un seul petit battement d’ailes peut déclencher un effet papillon.
Quand la bande de batteurs flâneurs rejoint le concert de cumbia, un nouveau miracle ordinaire naît dans l’angle de la place.
Eh oui !
Ma vie n’est pas ennuyeuse.
C’est juste une autre façon de vivre.
Je ne sais pas ce que c’est que de se réveiller à deux.
Il semble que j’aie un faible pour le rock.
C’est toujours à ce moment-là qu’on me filme. 🙂
Jusqu’ici, j’ai déjà oublié mon gobelet trois fois.
Puis j’apprends que ça n’a pas d’importance, car cette année les gobelets en plastique ne sont pas consignés ; en revanche, on nous demande de ne pas les emporter chez nous.
D’ailleurs, le prix des boissons a été augmenté d’un euro par rapport aux autres festivals — c’est le montant de la consigne ailleurs, qui finit pareil dans la poche du vendeur, la plupart des clients ne s’embêtant ni avec le retour ni avec la logistique du gobelet.
Il y a énormément de policiers.
C’est presque vrai.
J’ai vu des policiers, des gendarmes, des commandos, des soldats, des agents de sécurité.
Et c’est bien, car à leur posture et à leur manière de communiquer, j’ai senti qu’ils étaient là pour protéger, pas pour nuire.
Je me suis senti en sécurité.
L’opium du pouvoir, c’est l’exercice du pouvoir.
En pédalant, j’ai écouté des émissions de radio et j’ai fait la synthèse dans ma tête…
Aujourd’hui encore, la côte amalfitaine me revient.
Quand je marchais à Positano, je ne réalisais même pas ce que je voyais.
[C’est fréquent chez moi : sous une forte émotion, les événements ne se gravent pas sur le moment — je ne me concentre que sur la tâche suivante.]
Donc, en allant vers la plage de Positano, je me suis concentré sur : d’accord, je viens de descendre du bus, ensuite il faut trouver un escalier, puis une promenade, au bout l’église, et ainsi de suite…
Un souvenir vieux de deux ans et demi ; depuis, je pense à ces jours comme à une sorte de miracle.
Alors j’ai recopié sur une feuille les notes de la semaine écoulée.
Puis j’y ai ajouté, ici et là, des commentaires a posteriori.
