Egy Kalandos Nap Nizzában – Utazási Élmények és Megfigyelések a Francia Riviérán

Nem lehet visszaadni, leírni azt az érzést, hogy milyen nézni a kék végtelent, de talán nem is szükséges. A lényeg, hogy a befogadóban gondolatot ébresszen. A tenger illata és a sós íz hiányzik a legjobban, ám a szépségét és az élményeimet nehéz szavakkal és képekkel átadni. Talán ez a kihívás és a varázsa az egésznek. A sok szép pillanat, a tenger, a város, a természet és az élmények talán örökre velem maradnak.

Nizza/Nice, 2024. Június 12.
Hol van a határ a régi és új között? Véget ért a tegnapi nap, vagy egybefolyik az új napkeltevel? Negyven perc alatt kibicikliztam egy Nizza környéki félszigetre. Ez az elérhető legkeletibb pont. Ha már a természetben alszom, megint napkeltét fotózok. Szóval, tegnapi buli utáni hajnali kettő az már ma van… Vagy hogy is van ez? Paloma strandon, a köveken alszom kettőtől ötig; a hálózsák jó szolgálatot tesz, csak a vízszintes hiánya nehezíti az álmokat. Ötkor már éppen kezd világosodni, így már nem kell bokorkálnom a köveken; átsétálok a félsziget másik részére, a keleti kiszögellést keresem. Olyan naplementét fotóztam, amit a romantikus festők megirigyelnek. Eddig nem tudtam, hogy a lélegzetállító az lehet egy konkrét, tényszerű kifejezés. Vagyis csókolózás közben tapasztaltam már ilyet, de most tök egyedül és nem magányosan ülök a köveken. Megágyazok magamnak itt, ahol vagyok, a bokrok között a köveken, fél hét és fél tíz között jöhet az adormolás második etapja, jól esik közben a tengeri szél. Ez a félsziget Nizzához képest a rózsadomb. Egy óra sétával megkerülhető félsziget-hegy. Egy kövezett ösvény fut körbe szorosan a part szélén – a luxus villák alatt. Nizzához képest Rózsadomb fogalmát fél érzékelteti, pl., hogy az egyik házfalán például Rothschild monogram van… Gyönyörű, tele van növénnyel a környék. Jobb oldalán fenyvesek, bal oldalon pedig vízbe omló mészkő falak. A strandon mosakszom, fogatmosok, reggelizek, hozok anyagból és iszom. Az egy órási busszal indulok vissza a belvárosba. A terv egy nagy séta, fotózás, még egy úszás is fájdalmas búcsúzás. Visszamenet, megint az öblök mentén tekereg a busz. A buszból kinézve azt mondtam magamnak, az embernek a könnye kicsordul, annyira gyönyörű. Keresem a szavakat, de nem tudom érzékeltetni. Talán a színek miatt; élénk színek mindenütt, azt már máshol is megszoktam, hogy néha a kék és zöld minden árnyalata fellelhető egy képen, de itt minden van; például, a virágok változatosak, az épületek, a tárgyak, ha nem is harsányak, de változatosak. Ha láttál már képet, bármilyen riviéráról, amelyen megjelennek a luxus hajók felett a romantikus város, mögötte a természet… nos, ez pont ilyen. Van egy nagy öböl, amit valóban kikötői negyednek hívnak. A nemzetközi kikötőkkel kapcsolatban megszoktam, hogy azok jól körbezárt, betekintést meg nem engedő területek, hatalmas monstrumokkal. Nos, itt is voltak óceánjáró és arra szállító monstrumok, meg mellette luxus hajók a kiai tíz méterestől a száz méter feletti példányokig; nem tudom, hogy a véletlen műve-e, de ezek méret sorrendben parkoltatták be a sor végén. Volt olyan vitorlás hajó, melynek az árbócai gyártémény magasak. Ezek nagy része privát hajó. Az tette még az utat érdekessé, hogy az öblöket meredek hegyoldalak fogják közre, szóval ezt a sok szép hajót felülről csodáltam. Érkezés a Garibaldi térre; ez az óvárosnak a szárazföld felőli sarka. Megint megálltam egy húszpercre a gyönyörű festményekben gyönyörködni. Kb. mint az utcai árusok, úgy voltak kirakva egymás mellé a festők standjai. Megint kerektúl sétáltam az óvároson. Tényszerűen mérve, olyan, mint minden rendes óváros: szűk és kanyargós utcák, márványkövek, mindenhol árusok és bárok. És akkor ehhez adjuk hozzá a napsütést, a tenger illatát, a hosszúkás ablakokat, az olasz barokk lenyomatait, a minden színű kirakatokat. Szóval, egy jó élmény na! A nagy templom előtti téren elcsáboltam egy fagyira. Egy egészen húszifagyalt pult, ahol csak a csokoládéból volt legalább hatféle (lasilis, elkoholos, tejmentes, triffel…) három gombóccal és hatalmas vigyorral távoztam. A fagyistól indult egy utca fel a park bejáratáig. Hirtelen ötletem támadt: mégiscsak megmászom a várhegyet! Ők parknak hívják, valójában, egy kissé a tengerbe belógó picike hegy, melynek a tetején szökőkút van és persze gyönyörű kilátás. Korábban nem volt kedvem csak a panoráma miatt felmászni, de most valahogy mégis jó ötletnek tűnt – és utólag is. Ugyanis a meredekség mégsem volt annyira vészes, viszont a város fentről valóban egyedülálló. Mire felértem, volt egy kis kellemetlenség, a tejszínes fagyit és két napja tartó hektikus étkezés miatt, [véletlenszerűen össze-vissza ettem mindent, amit épp megkívántam, desszertet, szalámit, péksütit, gyümölcsöt, tejet); éppen háborús állapotok uralkodtak a hasumban… Szóval, jobbnak láttam egy hosszabb kitérőt tenni egy jó megjelenésű toalettben. Egyébként, a teraszokról nézve a várost, nekem Liszabon jutott eszembe. Ott is volt ilyen, amikor felmentem az óváros girbegurba meredek utcáin és a várhegy teraszairól jól be lehetett látni az alattam elterülő várost és közöttük a környező hegyeket. Több, mint százötven képet csináltam egy óra alatt, és azon gondolkoztam, vajon vissza lehet valahogy adni a hangulatot? Hogyan lehet szavakkal és képekkel átélhetővé tenni egy élményt? Azok festők, csinálhatnak gyönyörű képet a tengerről, de vajon a nézőnek be fog ugrani, hogy hogyan érezte magát a művész, miközben állt a parton? Talán nem is szükséges, a lényeg, hogy a befogadóban gondolatot ébresszen. Néha hallom, hogy azok a japánok, akik a fényképezővel a nyakukban születnek, ennyi erővel vehetnének egy utazási kiadványt, amit a nappalijukban nézegethetnek. Aztán mindig rájövök, hogy a szelfi az csak egy lájk gomb, amellyel azt is elmondjuk, hogy „jól érzem magam.”. Nem tudom visszaadni, leírni azt az érzést, hogy milyen nézni a kék végtelent, de egy tucat fotót csinálhatok róla, melynek a hátuljára felírhatom, hogy szabadnak, könnyűnek, megismételhetetlennek érzem magam. Ugyanezen gondolatok kavarognak bennem, miközben leérek a strandra. Mészkő hegyek között vagyunk, tehát, ha homok van a parton, akkor azt hozták. Most már a sokadik kavicsos parton tapasztalom, hogy egy strandpapucsot vagy úszócipőt hozni nem éppen buta dolog. Ezek helyett én már-már pókjárásban közlekedem a köveken, mert felegyenesedve, még nem szoktam meg. Plussz hátrány, hogy ezek a partok hirtelen mélyülnek; mondjuk ez nem nekem hátrány. Az előny pedig az, hogy kristálytiszta a víz és varázslatosak a színek. Ezekben a hirtelen mélyülő patokon felerősödnek a hullámok. Ha belegondolok, hogy a Budapesti Palatinus strandon mennyit fizettem, hogy egy hullámfürdő medencében nyomorogjak, itt meg csak át kell magam engedni a természet hatalmának, és élvezni, ahogy sodor a víz. Húsz perc múlva veszem észre, hogy a helyiek is elkezdtek pókjárásban belemászni a vízbe, és így hagyják, és élvezik, hogy ringassa őket a hullám. Így egy nappal később, amikor mindezeket írom, talán a tenger illata hiányzik a legjobban, meg a sós íz a szám körül. Délután négykor már muszáj vagyok elindulni, mert az egy óra talán éppen elég, hogy odaérjek a buszmegállóban, de itt a tengerparton ülve, nem vagyok hajlandó aggódni semmi miatt, függetlenül a naptól, úgy, ahogy van. Sita fel a belvárosba, várakozás a villamosra. Még jó, hogy nem hallgattam tovább az indulást: a villamos tömve van, ezért a megállókban sokat áll, és a délutáni forgalomban lassan megy. Öt óra egy perckor beesek a reptérre, öt órakor kellene érkezni a buszomnak, de megint fél órát késik. Nem a késés ténye dühít, azt eleve beletervezem az utazási időbe, az bosszant, hogy a Flixbus sofőrjeinek – és magának az üzemeltetésnek – semmibe nem veszi, a kezükben lévő applikációval jelezni, hogy késni fognak. Ha tudom, hogy van még időm, akkor nem a napon ülök a padban, hanem bemegyek egy kávézóba, elmegyek mosdóba, töltőre teszem a telefonom, vagy simán csak kilépek egy távolabb-árnyékba. Megérthetné a Flixbus, hogy semmi baj, nincs a késéssel, ha szólnak róla. Marseilleben gond nélkül elérem a vonatot. Az előző nap, a Saint Martin állomáson hagyott rolleren várt rám, pedig lélekben és testben fel voltam készülve, hogy ezt bizony, két nap alatt ellopják. Úgy tűnik, szerencsés ember vagyok.