Királyok Völgye – az átkozottul valóságos
A Királyok völgyében előbb a kereskedőkön kell átvergődni, aztán hirtelen a történelem gyomrában találod magad. A sírok mélye nem VR, nem tankönyv: ott helyben egyszerűen „tényleg” lesz minden. Hazafelé meg a parkolóban táncol rád Egyiptom — dobokkal, fúvósokkal, homokkal.
A Királyok völgyének bejárata már annak a rámenősségnek a szellemében készült, ami érzékelhető Egyiptomban minden utcasarkon:
mindenképp át kell haladni a húsz elszánt kereskedő között, hogy eljussunk az elektromos taf-taf buszig.
Az azért tetszik, hogy nem csupán a világörökségi területet, hanem annak a környékét is védetté tették, és a múzeumkomplexum bejáratát egy kilométerrel kijjebb tették.
A „komplexum” és a „múzeum” nem jó szó.
Ez a völgy olyan, mint egy zsákutca a hegyek között.
Amikor a fáraók számára egyértelművé vált, hogy a piramisokat is ki lehet fosztani, akkor úgy döntöttek, hogy a halotti szarkofágjaikat beássák a hegy alá.
Azt az egyet felejtették el, hogy az egésznek ugyanúgy a gyenge pontja a munkások, akik ezeket a végtelen és aprólékos díszítéseket csinálták.
Ha ez a városnyi építőmunkás nincs elég jól tartva, akkor beszélni fog: elmondják a jól fizető „ügyfélnek”, hogy hol kell leásni ahhoz, hogy megtalálják a kincses kamrákat.
Telepakolt kamrátkat, hiszen a vágyott örök élet fontosabb volt, mint a kézzelfogható világ.
(Vajon melyik évszázadra igaz még, hogy szakemberek által felrajzolt kapcsolódások fontosabbak, mint a kézzelfogható világ? Na mindegy.)
És mivel a képzelt túlvilág fontosabb volt, mint az, ahol a valóságban élt, ezért minden olyan kincsből, tárgyból, ami a thébai palotában megvolt, abból igyekezett egy darabot bejuttatni a sírkamrába is.
A mai kor turistáját meg azzal etetik meg, hogy lemehetnek a helyenként kétszáz méter mélyen lévő sírkamrába
(mondom: ezt egy egyszerű vésővel faragták a kövek alá),
valójában nem a legalsó kamrába engednek le, hanem csak az első teremig.
Csak ebben az egy völgyben több mint kilencven sírt fedeztek fel eddig; nekünk a tizenegy látogathatóból kellett kiválasztani hármat.
Szerintem ezen a ponton két jó döntés létezik:
valaki vagy vegyen 4 db (egyenként 15 eurós) belépőjegyet, amivel 4 × 3 db látogatást is tehet a temetkezési helyeken,
vagy elfogadja, hogy majd az idegenvezető rábök három lejáratra.
Időhiány miatt mi csak az utóbbi opciót választhattuk.
Ezzel a mondattal lehet átkot zúdítok a fejemre,
de talán mindegy is, melyik három kamrát választjuk ki Európából nézve: mindegyik lenyűgöző.
FOMO-érzésünk (a lemaradásból, kimaradástól való félelem) lehet,
de valódi veszteséget nem élünk át — wow élmény viszont lesz bőven.
Figyi, le tudom írni konkrétumokkal, de az nem lesz más, mint a korábbi két beszámoló:
hieroglifák mindenütt, termek, oszlopok, áhítat, megrendülés, döbbenet, monumentalitás.
Folyamatosan az a kérdés ötlik fel bennem, hogy hogyan csinálták?
Meg még ilyet írtam fel magamnak Ramszesz sírjánál:
Ez most tényleg valóságos? Tényleg itt vagyok a történelem lapjain?
Szóval meg lehet ezeket nézni tankönyvekben, meg VR-szemüvegben is, de bocs, nincsenek szavak arra, amit helyben átélsz.
Tánc a parkolóban
A hazaútnál az jut eszembe, hogy errefelé az önvezetés nem egyhamar fog elterjedni.
Annak előfeltétele a fegyelmezett közlekedési kultúra…
A minimálisan szükséges szabályok hiányát és/vagy annak rossz értelmezését az is jellemzi, amikor mindegy, milyen bankjegyet adsz a WC-s fiúnak: abból nem fog visszaadni.
Reggel a huszast fogadta el, most a tíz fontból nem adott vissza.
Ez általános mindenhol.
Viszont ennél a pihenőhelynél meg kell jegyezni, hogy ezek aztán tudnak hangulatot csinálni egy parkolóban!
Ugye ezek a turistabuszok karavánban közlekednek, gyakran rendőri felvezetéssel, és a sofőrök egyben fegyveres biztonsági őrök is. Szóval közel egy időben áll be vagy tíz busz a parkolóba, azaz több mint ötszáz ember.
Ezt a tömeget az itt lévő étterem, kisbolt, szuvenírárusok élőzenével várják.
A parkoló homokjában, Hagyományos fúvós hangszerekkel és dobokkal fogadnak.
A ritmusok messze elkísérik az utazót.
Egyiptom, 2026.01.18. – vasárnap
Cursedly Real
When it became obvious to the pharaohs that even pyramids could be looted, they decided to bury their funerary sarcophagi under the mountain. The one thing they forgot is that the weak point is the same: the workers who created these endless, meticulous decorations. If this city-sized workforce isn’t kept well enough, they’ll talk. They’ll tell the well-paying “client” where to dig to reach the treasure chambers—because the desired eternal life mattered more than the tangible world.
And since the imagined afterlife mattered more than the place where they actually lived, they tried to place a piece of every treasure and object they had in the Theban palace into the burial chamber as well.
Modern tourists are fed the idea that they can go down into tombs that are, in places, two hundred meters deep (I’m telling you: carved under stone with a simple chisel), when in reality they don’t let you into the very lowest chambers—only as far as the first room.
In this one valley alone, more than ninety tombs have been discovered so far; we had to choose three out of the eleven that are open to visitors.
At this point there are two good decisions: either you buy 4 tickets (15 euros each), which gives you 4 × 3 tomb visits, or you accept that the guide will point at three entrances for you. Because of time, we only had the second option.
This sentence might bring a curse down on my head, but maybe it doesn’t matter which three chambers we choose—from Europe, they’re all astonishing.
We can feel FOMO (fear of missing out), but we won’t suffer a real loss—there will be plenty of wow.
