Az ember azt hiszi, látott már „nagyot” — aztán Théba túlpartján a méret egyszerűen pofon vágja. A kolosszusok, Hatszepszut temploma és a kőbe vésett türelem olyan arányokat mutat, amire tényleg nincs szókészlet. És közben ott motoszkál a kérdés: mi marad belőlünk, ha csak a kő beszél?

---

Luxor (Théba) Nyugati Part

III. Amenhotep védői

Azt a qva, mekkorák!
Fakadok ki több alkalommal a nap során.
Mint például Amenhotep (és neje) szobránál, amik a halotti templomát őrizték.
Megint az a kérdés merül fel bennem, hogy ha az egykori templom előtt álló kvarcit tömbök 18 méter magasak, akkor mekkora lehetett a templom?
Tizennyolc méter! Az ötödik emeleten még mindig csak szemmagasságban vagyunk vele!
Ez durva! És mindezt az örök vágyért, a halhatatlanságért.

Memnón pofonja

Különös nekem ez a naivitás, hogy kolosszusoktól reméltek védelmet egy olyan kor uralkodói, akiknek csodálom a kifinomultságát.
Nos, ez a kifinomultság úgy tűnt el a történelem süllyesztőjében, mint a halotti templom a földrengésekkel.
Apropó földrengések: épp az egyiknek köszönhetjük, hogy ezek a szobrok egykoron „énekeltek”.
Történt ugyanis, hogy egy föld mozgás során kettétörtek a szobrok, és azok pont olyan szögben hullottak a földre, hogy a közöttük átsuhanó hajnali levegő, éneklő hangot adott ki.
Aztán egy túlbuzgó római császár helyreállította a kolosszusokat.
Jól lehet, ezzel az éneklést beszüntette, viszont neki köszönhetjük, hogy a XXI. század eleji régészeknek volt mit restaurálni.

Hatsepszut temploma

Nah, ez durva!
Erre nincsenek szavak.

A némaság fél órája

Írtam a legelső feljegyzésemben, és ekkor még csak a parkolóban álltunk…
Állunk egy akkora építménytől vagy háromszáz méterre, amely egy parlamentnek is beillene; idáig hoztak a „fat-fat” golfautók.
Az első fáraónő temetkezési helyénél vagyunk.
Igen, még mindig Théba túlpartján járunk;
ez a hely azt is bizonyítja, hogy itt a fáraók a születésüktől fogva a túlvilágra készültek.

Ez az egy dolog, ami nem tetszik ebben a vallásban: velem ellentétben ők a jelent kevésbé tartották fontosnak.
Gyanítom, hasonlóan vélekedtek azok a munkások is, akik a dombok között laktak;
ha jól megfigyeljük a templomot körülvevő hegyoldalakat, akkor helyenként láthatók barlanglakások, alig kivehetően — a méretek miatt.

Én eddig nem gondoltam, hogy létezik olyan — nem nő, hanem — tárgy, amelytől eláll a szavam.
Nekem eléggé szokatlan pillanat, amikor nem gondolok semmire
(főleg mióta nem lakik körülöttem senki, aki elfeledtetné velem a mindennapokat),
de itt, ebben a fél órában épp az volt a csodálatos, hogy semmi nem jutott eszembe.

Még jóval később sincs jobb ötletem, minthogy azt mondom: az osztrák Parlament simán elférne ennek a templomnak a belsejében, a belső udvarok és a több emelet magas oszlopok között,
azon hegyoldal előtt, melynek tövében gyufásdoboznak érződik a templom.
A két emelet magas szobrokon elsőre jót nevetek, mert a fáraónőt ábrázoló szobrok olyanok, mintha be lennének púderezve.
Később utánanéztem: a mögötte lévő hegynek, amiből kivágták ezt a templomot, egyik jellemzője a rózsaszínes kőzet.

Kőbe vésett munka

Kissé beljebb, a kápolnákban még néhány ezer évvel később is sokkal több szín van, mit a hurgahadai tengerparton. A „kápolna” azért is jó szó, mert egy ideig a keresztény hittérítők kolostorként használták ezt a létesítményt.
Meg kell hagyni, a barátoknak jó ízlésük volt:
egy ilyen, városra néző panorámában az ember gyorsan rájön, hogy isten létezik — hívják őt akárhogy.

Azt viszont nem tudom, milyen istene volt azoknak, akik közel harminc évvel ezelőtt éppen itt kívántak lemészárolni hatvankét embert.
Nekik köszönhető, hogy manapság Egyiptomban minden szállodánál és nagyobb intézménynél átvizsgálják a csomagjainkat,
és még a buszon is fegyveres őr figyel — pont olyan alapossággal,
mint ahogy én szemlélem a falon lévő motívumokat.

Ez az aprólékos munka mindent betölt.
Vajon mennyi ideig vésték ezeket a betűket?

Kő show

Abban nem vagyok biztos, hogy a mi kőfaragóink — nemhogy a három szintet — akár csak egyetlen emeletet is fel tudnának ennyire pixelpontosan díszíteni.
Mindazonáltal a foglalkozás elérte a célját: szemléletesen bemutatták, hogyan dolgoztak az egykori kőfaragók.

A kő beszél

Porban ülve, kis vésővel kopácsoltak, csiszolták a köveket, és bíztak benne, hogy a munkájuknak még az ő életükben lesz látszata.
Aprólékos munka volt ez — akárcsak a pár lépéssel beljebb lévő kereskedőé,
aki minden apró fortélyt bevetett, hogy eladja a portékát,
amit ide hozatott a hegy lábához.

Lehet, színjáték volt az egész,
de ezek az emberek legalább toltak egy élményt.
Jó volt ez a kő-show, amelyben a „fáradságos” faragások közepette
még arra is marad energiájuk, hogy énekeljenek.
Ha ilyen műsort csinálnak belőle, akkor a fene se bánja,
ha a dél-egyiptomiak eléggé rámenősek az értékesítés területén.

Egyiptom, 2026.01.18.

---

Maybe it was all theatre, but at least these people delivered an experience. The stone show was fun: in the middle of all the “back-breaking” carving, they still had energy left to sing. If they turn it into a performance like that, then who cares if southern Egyptians are a bit pushy when it comes to sales.