Sétáltam Milánóban – A Sforza-irány
Milánóban egy séta sosem csak séta: illatok, zenék, terek, erődök és templomok húzzák tovább az embert egyik utcáról a másikra. A Dóm térről indulva most a Sforza-erőd, a park, a Cadorna tér és a Santa Maria delle Grazie felé vezet az út. Egy személyes, kávéillatú, cannolis városi barangolás következik.
Már sokadszorra volt szerencsém Milánóban sétálni. Most megmutatom néhány útvonalamat.
Ebben a városban is, csillagtúraszerűen, a város origójából, a híres Dóm térről fogok kiindulni különböző irányokba.
Háttal állok a híres székesegyháznak; a jobb sarokban indul egy sétálóutca. Kezdetnek csak pár lépést kell tennem az utcazene irányába.
Piazza Mercanti
A középkorban itt volt a piac és a városháza; ma a McDonald’s terasza ül a sarokban.
Apropó, meki.
Négy év alatt nem emeltek árat. Croissant plusz kávé: ugyanúgy 2,10 €.
Haladok tovább a sétálóutcán; amúgy a távolból már egy picit látszik a Sforza-erőd tornya. A Cordusio metró feletti téren egyenesen keresztülvágok; megyek a cannoli desszertek illata után.
A sétálóutca két oldalán turistacsalogatásra szakosodott üzletek és vendéglátóhelyek kacsintgatnak.
A hatalmas Cairoli-szökőkútnál megállok pihenni, mert séta közben garantáltan leeszem magam a cannoliba töltött, hízelgően pisztáciás ricottakrémmel.
Néhány lépéssel tovább, az erőd felé, ami ugye itt van a tér másik felén, bal kéznél, ha papírpohárban is, de igazi olasz eszpresszót mérnek.
Ha itt, a Cairoli metró- és villamosmegállóknál jobbra kanyarodtam volna, akkor — egész Európát is beleértve — a kedvenc képtáramra, a Brera-palotára találnék.
Az volt az a hely, ahol végleg beleszerettem a festmények nézegetésébe. Nagyon jó anyagaik voltak, és nem csak a festményekre gondolok: nagyon jó sztorikat írnak a képek alá; ez nem egy unalmas tárlat.
Például volt egy fehér hálóinges lány, akiről azt hittem, telefonozik; de hát ez egy százhatvan éves festmény, valójában a szerelme képét nézegeti.
Most mégis inkább bemegyek a híres,
vörös téglás erődbe.
Maga a Sforza család és a középkori erődje is megérne egy külön misét; ma maradjunk annyiban: van itt fotótéma bőven.
Sőt, szerintem csak ez a környék megér egy napot; jómagam sokadszorra térek ide vissza.
A belső udvarokat már régen körbefotóztam, az itteni múzeumban is jártam már.
Most a palota mögött elterülő hatalmas park érdekel; egész pontosan arra vagyok kíváncsi, ma hányféle zenére lehet táncolni a tó körül. Eskü alatt is azt vallom, hogy Olaszországban vannak a legzseniálisabb utcazenészek.
Itt élnek az emberek.
Láttam itt már Pókembernek öltözött rockgitárost, aki körül táncoltak, énekeltek, de láttam spanyol gitárral táncoló srácot is. A fűvön labdáznak, piknikeznek, napoznak, énekelnek.
Apró érdekesség:
A park sétaútjai egy-egy irodalmi személyiségről kapták a nevüket; van itt Petőfi sétány is, „Viale Alessandro Petőfi” név alatt.
Az erődből kifelé jövet jobbra tartok, csak két percet kell sétálnom.
A Cadorna tér
A teret könnyű felismerni köztéri alkotásáról.
Amit elsőre valami gigantikus játszótéri alkotásnak véltem, arról aztán gyorsan kiderült, hogy a tű, cérna és fonalcsomó a divat fővárosára utal; a sokféle szín pedig a sokfelől összefutó síneket jelképezi. Amúgy a tű hegye állítólag a metróvonalak metszéspontja felé néz.
A vasúti pályaudvar előtt természetesen megállnak metrók, villamosok és buszok is.
Ez a város második legjelentősebb tömegközlekedési csomópontja. A központi pályaudvart azért teszem az első helyre, mert a nagy sebességű nemzetközi vonatok oda futnak be; a Dóm tér nálam azért szorul a harmadik helyre, mert onnan nem indulnak vonatok.
A metróról jut eszembe:
Sehol máshol nem éreztem még kávébab illatát egy metróperonon. A kávéautomata fala üvegből van, frissen őrli a kávészemeket.
A feltűnően színes állomásépület mellett elmegyek — a sugárúton, amerre a legtöbb autó. Csak a következő körforgalomig kutyagolok a kipufogók hangzavarában. Itt balra a fákkal árnyékolt utca nekem is jobban tetszene, de most a második ágazás, a Via Caradosso kell nekem; ez vezet a
Santa Maria delle Grazie-templomhoz
Állítólag ez a legrégebbi és a legszebb reneszánsz templom. Azt, hogy a legszebb-e, nem szeretném megerősíteni; ennek ellenére második alkalommal is bemegyek, mert valóban különleges.
Azért attól a kígyótól megrémültem ott az oszlop tetején. Fekete kőből van, és a sátánt jelképezi.
Ennek a templomnak a hátsó épületrészében van Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskója. Már sokadszorra próbáltam ide jegyet foglalni… A mai napon „csak” öt hónappal előre van betelve a foglalási naptár, pedig a negyven eurós belépőt is vállaltam volna.
A templom melletti utcán haladok, a Corso Magentán. Ha nem is nyílegyenesen, de nem térek le sem jobbra, sem balra; egészen a Cordusio metróig megyek. Ez az első nagyobb tér. Jól körülnézek, és jobbra már észre is veszem a sétálóutcát, amin reggel elindultam, a McDonald’s-tól. Igazából bármelyik jobbra tartó szűk utcába bekanyarodhatnék; mindegyik visszavisz a Dóm térre.
Ez az útvonal kényelmesen bejárható gyalog, és tökéletes első vagy sokadik milánói napra is: van benne történelem, park, templom, kávé, édesség és rengeteg utcai hangulat.
