Sétáltam Milánóban – A Sforza-irány
Milánóban egy séta sosem csak séta: illatok, zenék, terek, erődök és templomok húzzák tovább az embert egyik utcáról a másikra. A Dóm térről indulva most a Sforza-erőd, a park, a Cadorna tér és a Santa Maria delle Grazie felé vezet az út. Egy személyes, kávéillatú, cannolis városi barangolás következik.
Már sokadszorra volt szerencsém Milánóban sétálni. Most megmutatom néhány útvonalamat.
Ebben a városban is, csillagtúraszerűen, a város origójából, a híres Dóm térről fogok kiindulni különböző irányokba.
Háttal állok a híres székesegyháznak; a jobb sarokban indul egy sétálóutca. Kezdetnek csak pár lépést kell tennem az utcazene irányába.
Piazza Mercanti
A középkorban itt volt a piac és a városháza; ma a McDonald’s terasza ül a sarokban.
Apropó, meki.
Négy év alatt nem emeltek árat. Croissant plusz kávé: ugyanúgy 2,10 €.
Haladok tovább a sétálóutcán; amúgy a távolból már egy picit látszik a Sforza-erőd tornya. A Cordusio metró feletti téren egyenesen keresztülvágok; megyek a cannoli desszertek illata után.
A sétálóutca két oldalán turistacsalogatásra szakosodott üzletek és vendéglátóhelyek kacsintgatnak.
A hatalmas Cairoli-szökőkútnál megállok pihenni, mert séta közben garantáltan leeszem magam a cannoliba töltött, hízelgően pisztáciás ricottakrémmel.
Néhány lépéssel tovább, az erőd felé, ami ugye itt van a tér másik felén, bal kéznél, ha papírpohárban is, de igazi olasz eszpresszót mérnek.
Ha itt, a Cairoli metró- és villamosmegállóknál jobbra kanyarodtam volna, akkor — egész Európát is beleértve — a kedvenc képtáramra, a Brera-palotára találnék.
Az volt az a hely, ahol végleg beleszerettem a festmények nézegetésébe. Nagyon jó anyagaik voltak, és nem csak a festményekre gondolok: nagyon jó sztorikat írnak a képek alá; ez nem egy unalmas tárlat.
Például volt egy fehér hálóinges lány, akiről azt hittem, telefonozik; de hát ez egy százhatvan éves festmény, valójában a szerelme képét nézegeti.
Most mégis inkább bemegyek a híres,
vörös téglás erődbe.
Maga a Sforza család és a középkori erődje is megérne egy külön misét; ma maradjunk annyiban: van itt fotótéma bőven.
Sőt, szerintem csak ez a környék megér egy napot; jómagam sokadszorra térek ide vissza.
A belső udvarokat már régen körbefotóztam, az itteni múzeumban is jártam már.
Most a palota mögött elterülő hatalmas park érdekel; egész pontosan arra vagyok kíváncsi, ma hányféle zenére lehet táncolni a tó körül. Eskü alatt is azt vallom, hogy Olaszországban vannak a legzseniálisabb utcazenészek.
Itt élnek az emberek.
Láttam itt már Pókembernek öltözött rockgitárost, aki körül táncoltak, énekeltek, de láttam spanyol gitárral táncoló srácot is. A fűvön labdáznak, piknikeznek, napoznak, énekelnek.
Apró érdekesség:
A park sétaútjai egy-egy irodalmi személyiségről kapták a nevüket; van itt Petőfi sétány is, „Viale Alessandro Petőfi” név alatt.
Az erődből kifelé jövet jobbra tartok, csak két percet kell sétálnom.
A Cadorna tér
A teret könnyű felismerni köztéri alkotásáról.
Amit elsőre valami gigantikus játszótéri alkotásnak véltem, arról aztán gyorsan kiderült, hogy a tű, cérna és fonalcsomó a divat fővárosára utal; a sokféle szín pedig a sokfelől összefutó síneket jelképezi. Amúgy a tű hegye állítólag a metróvonalak metszéspontja felé néz.
A vasúti pályaudvar előtt természetesen megállnak metrók, villamosok és buszok is.
Ez a város második legjelentősebb tömegközlekedési csomópontja. A központi pályaudvart azért teszem az első helyre, mert a nagy sebességű nemzetközi vonatok oda futnak be; a Dóm tér nálam azért szorul a harmadik helyre, mert onnan nem indulnak vonatok.
A metróról jut eszembe:
Sehol máshol nem éreztem még kávébab illatát egy metróperonon. A kávéautomata fala üvegből van, frissen őrli a kávészemeket.
A feltűnően színes állomásépület mellett elmegyek — a sugárúton, amerre a legtöbb autó. Csak a következő körforgalomig kutyagolok a kipufogók hangzavarában. Itt balra a fákkal árnyékolt utca nekem is jobban tetszene, de most a második ágazás, a Via Caradosso kell nekem; ez vezet a
Santa Maria delle Grazie-templomhoz
Állítólag ez a legrégebbi és a legszebb reneszánsz templom. Azt, hogy a legszebb-e, nem szeretném megerősíteni; ennek ellenére második alkalommal is bemegyek, mert valóban különleges.
Azért attól a kígyótól megrémültem ott az oszlop tetején. Fekete kőből van, és a sátánt jelképezi.
Ennek a templomnak a hátsó épületrészében van Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskója. Már sokadszorra próbáltam ide jegyet foglalni… A mai napon „csak” öt hónappal előre van betelve a foglalási naptár, pedig a negyven eurós belépőt is vállaltam volna.
A templom melletti utcán haladok, a Corso Magentán. Ha nem is nyílegyenesen, de nem térek le sem jobbra, sem balra; egészen a Cordusio metróig megyek. Ez az első nagyobb tér. Jól körülnézek, és jobbra már észre is veszem a sétálóutcát, amin reggel elindultam, a McDonald’s-tól. Igazából bármelyik jobbra tartó szűk utcába bekanyarodhatnék; mindegyik visszavisz a Dóm térre.
Ez az útvonal kényelmesen bejárható gyalog, és tökéletes első vagy sokadik milánói napra is: van benne történelem, park, templom, kávé, édesség és rengeteg utcai hangulat.
You May Also Like
Bagatti Valsecchi múzeum Milánóban
2026. May 1.
L’histoire des deux magnets de frigo
2023. November 23.







