Sétáltam Milánóban – A Navigli irány
Milánóban a Dóm tértől a Navigli negyed felé vezető út tele van meglepetésekkel: elegáns árkádokkal, régi villamosokkal, apró elektromos autókkal és középkori városkapukkal. A séta végére a csatornák partján már nem az idő számít, hanem a zene, a teraszok és az éjszakába nyúló hangulat. Ez az útvonal a város elegáns arcától egészen a táncolós, nevetős Milánóig visz.
Már sokadszorra volt szerencsém Milánóban sétálni. Most megmutatom néhány útvonalamat.
Ebben a városban is, csillagtúraszerűen, a város origójából, a híres Dóm térről fogok kiindulni különböző irányokba.
Az előző napot a Leonardo-szobornál fejeztem be. Innen folytatom, ezen a téren van a hátsó bejárata a
Galleria Vittorio Emanuele II.
fedett bevásárlóutcájának.
Meg kell hagyni, a XIX. században még tudtak elegáns bevásárlóközpontokat építeni. Olyanokat, ahol az újgazdagok sem elég gazdagok ahhoz, hogy bejussanak a felső szinten lévő szórakozóhelyre. Viszont éppen emiatt szeretek éjszaka ezen a téren ücsörögni; a bulihangulat betölti az egész teret.
Például a túlsó oldalon, a kínai fickónál is hallani a zenét, aki papírpohárban árul két eurós kávét. A két eurós papírpohár nem kevés, de ez valóban jó kávé.
Könyvesbolt a Dóm téren
Dosztojevszkij az újdonságok között. Ezek szerint nem gyakran frissítik a kirakatot. Komolyra fordítva: az merül fel bennem, hogy miért most, és miért aktuális ez az orosz regény?
Ezen a sarkon megy el a villamos, ami életkora miatt önmagában is turistalátványosság. Régi, de karbantartott. A villamos kanyarodni fog ezen a ponton, több irányba.
Nekem most a Via Torino kell. Ha háttal állok a székesegyháznak, akkor a villamosok a bal sarokban vannak. Jönnek bal kéz felől, majd pont velem szemben távolodnak; a két irány közötti ág kell nekem. Mondhatnám azt is, hogy a cukorkaárus bal oldalán érkezik a szerelvény, és én a cukorkaárus jobb oldalánál futó utcába megyek be. Ez is, mint oly sok minden errefelé, a divatról szól. Itt a megfizethető márkák sorakoznak. Mint például a
Primark
A Primarkkal kapcsolatban a negatívum a bevarrt címkére írt „Made in Bangladesh”. Ha azokat az ázsiai gyerekmunkásokat rendesen megfizetnék, akkor én nem tudnám megfizetni ezt a márkát sem. Viszont ha valaki kevésbé szorong az olyan gondoktól, amelyekre nincs ráhatása, azoknak elmondom, hogy ez egy négyszintes komplexum, ami olcsó, és itt: stílusos – mint oly sok minden errefelé.
Én most tovább sétálok balra, a negyedik kereszteződésig. Egykor itt a villamos is kettéágazott; ma épp fel van túrva a kereszteződés. Remélem, a balra menő villamosvonalat visszaépítik majd. Erre megyek tovább.
Kisautók
A legtöbb belvárosi utcasarkon parkol egy Fiat Topolino, keresztben a többihez képest; merthogy olyan pici, hogy így is elfér. Ez az elektromos kisautó kisebb, mint egy Polski Fiat, amit a puritánsággal kompromisszumot kötve sikerült viszonylag olcsón legyártani.
Porta Ticinese
Ezt a kaput bírom. Ez a középkorból maradt itt, akkoriban ez volt Milánó egyetlen bejárata. Ma boltívei alatt villamossínek futnak; a környékén meg kávézók nevetgélnek.
A szobor tövénél ülő férfi valahogy kilógott a környék gondosan megkomponált milánói hangulatából:
Ha igénytelen pasast látsz, akkor az biztos nem helybeli.
Amúgy innen nem messze van a középkori, vörös téglás San Lorenzo-bazilika, ami állítólag a legrégebbi templom a középkorból.
Vörös téglás házak
Gyakran nézegess felfelé, mert gyönyörűek a homlokzatok.
Viszont a cuki rózsaszín nyuszit egy földszinti, vörös téglás ház ablakában láttam.
Megyek tovább a folyópartig. Ahol az újabb kapu vár — például a bulizókra.
Arco di Porta Ticinese
Kapunak elég fura, inkább oszlopokon nyugvó háromszögtető. Amúgy a jobb oldalán induló folyó egykor várárokként szolgált.
Bokrok a tetőn
Sok helyütt látni a városban növényeket. Ugye a városokban mindig az a gond, hogy annyi közmű fut a föld alatt, hogy hiába vágnának egy lyukat egy parkoló helyén, akkor sem lehet oda fát ültetni. No de annak semmi akadálya, hogy ablakokba, erkélyekre akkora balkonládákat tegyenek, amekkorát csak elbír a födémszerkezet. Láttam embermagasságú tuját földszinti ablakokban, és több helyen olyat, hogy a tetőről futó virágok lógnak lefelé, a tetőn meg egymást árnyékolják a bokrok. Így is lehet élni…
A porta mögött van a kedvenc fám.
Házmagasságú a fa, három darab, ötméteres vasrúddal van megtámasztva, hogy ne a lakóház felé dőljön. Pedig akár ki is vághatták volna. Talán máshol, mások, de nem itt.
Navigli negyed
Jobbra tartok, az oldalsó, a külvárosból befutó csatornák irányába. Az első számomra kevéssé érdekes, itt kezdődik a partyzóna. A második vízi utat senki nem téveszti el, mert itt minden teraszon üvölt a zene.
Két oldalán, a sok terasz miatt, elég szűk az utca; a távolban régies sétahíd hajol a víz fölé.
Errefelé vacsoraidőben szokás érkezni, és kezdésként a karórákat elrejteni egészen másnap hajnalig.
La Ringhiera
A Navigli-csatorna partján ez a második terasz, de mindenképp a legfeltűnőbb a sok művirágdíszítés miatt. Érkezz késő délután, éhes gyomorral. Tizennégy euró az alkohol plusz svédasztal kombó, de mindenképp megéri a jó hangulat miatt. Aztán innen már lehet beljebb menni és kitáncolni minden poharat.
A hídon átmegyek; annak a folytatólagos utcájában van egy bár:
Blues Canal
Amúgy nem a legolcsóbb hely, de itt nem ezért üresek a székek, hanem mert mindenki táncol. Még a falon lógó zenész lábai is elmentek táncolni; szóval egy mellszobor figyel minket a trombita mellől.
Ez a milánói sétaútvonal nappal városi nézelődés, estére pedig már hangulatvadászat: elegáns árkádokkal, régi villamosokkal, vörös téglás házakkal, csatornaparti teraszokkal és azzal a bizonyos Navigli-életérzéssel.
