Világvége elhalasztva
Visszatérni Avignonba most nem egyszerű hazaérkezés, inkább egy újratervezett élet lassú kipakolása. Van szállásom, van pénzem, van kajám, és közben ezer irányba húz a város, a munka, a kultúra, a tenger, meg a saját fejem zümmögő méhkasa. Az elmúlt napok apró jeleneteiből végül egyetlen kérdés maradt: mennyi mindenre van valójában szükségem ahhoz, hogy jól legyek?
Pénteken érkeztem vissza Avignonba. Szombaton ismerkedtem meg az új albérletemmel. Májusban és júniusban a külvárosban, egy csendes szobában fogok lakni, egy kedves asszonynál. Ma szerda van.
Hozok pár életképet az elmúlt napokból.
Itt most több a fejkendős asszony, mint Törökországban, majdnem annyi, mint Hurghadában. Pedig Egyiptom muszlim többségű ország, ahol mégsem hord mindenki fejkendőt. Franciaország pedig elvileg keresztény kultúrkörű ország. Elvileg.
Montenegróban ahhoz, hogy dolgozni és tanulni tudjak, vennem kellett egy számítógép-monitort. Hetvenöt euró volt, Xiaomi gyártmány; irodai használatra teljesen remek darab. Feladtam magamnak postán.
Ami biztos: a podgoricai posta felbontotta a csomagomat. Ez annyira tipikus arrafelé: mindenre kíváncsiak, pletykások. Az is fel volt tüntetve a csomagon, hogy a francia posta újracsomagolta. Hogy ők is belenéztek-e, az nincs dokumentálva.
A netes csomagkövetés annyit ír, hogy a montenegróiak egy zacskóba rakták. A franciák saját logós csomagolószalaggal szorosan átkötötték a pakkot, le is pántolták, majd egy „újracsomagolva” matricával is megajándékozták.
A monitor kijelzője elfolyt. Nincs eltörve, de a kép elszíneződött benne, talán egy ütés hatására.
Ha ott hagyom a monitort a montenegrói szállásadómnak ajándékba, akkor csak a vastag ruháimat kellett volna postára adnom. A postaköltség így 75 helyett 45 euró lett volna. Ha felviszem magammal a Wizz Air repülőre a vastag ruháimat is, akkor a Wizz Air 50 eurót kért volna a csomagfeladásért.
Tehát a posta, szinte háztól házig, leszállította a meleg ruháimat és a szállítás közben megsérült monitoromat. Nem tudhattam előre. Reklamálhatok a postán, de kicsi az esélye, hogy visszakapom a monitor árát.
Tegnap szemerkélt az eső. Délután volt időm a városban, ezért egy könyvelemzést írtam a telefonomban. Nem akartam beülni egy teraszra és fizetni, ezért bementem egy templomba, és ott folytattam a fogalmazást.
Tizenöt perc után odajött a templomgondnok, hogy szóljon: itt tilos telefonozni. Fényképezni szabad vele, de amúgy használni tilos.
Kíváncsi lennék, ha mindezt klasszikus módon, ceruzával és papíron csinálom, akkor is kiüldöznek-e abból a házból, ahol elvileg mindenki a másiknak felebarátja. Szerintem igen. Szerintem akkor is zavarta volna a gondnokot, hogy nem a rendeltetésüknek megfelelően használom a templomot.
Egész pontosan mit ártottam? Milyen kárt okoztam?
A „szabadság, egyenlőség, testvériség” felirat a szívekből a homlokzatokra került.
Avignon amúgy továbbra is nagyszerű hely, amolyan kis művészlelkeknek való város, akárcsak Arles, az abszolút kedvencem. Csak míg Arles a fotós és grafikai fesztiváljairól híres, addig Avignon inkább a zenés és színházi eseményekről. Egyébként egymástól csak negyven kilométerre vannak, ami vonattal tizenkét percet és hét eurót jelent.
Kár, hogy nekem ezek Európa legdrágább városai közé tartoznak. Most fontos elszántságom a spórolás. Még egy kávét sem engedélyezek magamnak.
Akkor is: jó itt létezni, sétálni, élvezni a kultúrát, a történelmet, a természetet.
Most mindent egyszerre kell csinálnom, miközben a figyelmem százfelé menne.
Kell: munkát keresni, tanulni, hivatalba járkálni, spórolni, tízórait csomagolni, rendet rakni fejben és raktárban.
Közben a gondolataim: tengerre kéne menni, zajlik a grafikai fesztivál, promóciót kellene csinálni az utazásos tartalmakhoz, olvasni, írni, bringázni, kreatívan főzni, barátkozni, táncolni, feküdni a nap alatt.
„Most kell egy nap, míg a gondolataim utolérik a testem” – írtam ezt szombat hajnalban, miközben a leköszönő narancs holdat néztem a Rhône felett.
Ülök a kis raktáramban, ahol egy albérletre való ingóságomat tárolom. November óta nem kellett hozzányúlnom semmihez. Ha az elmúlt fél évben egyetlen táskából is tudtam élni, és a májusi albérletbe is csak egy bőröndöt viszek, akkor ezek tudatában szükségem van-e ezekre a cuccokra?
Mit kezdjek velük?
Havi 46 eurót fizetek a birtoklás jogáért.
Szóval van pénzem. Van szállásom. Van kajám.
Tudok ezekre alapozni. Költeni nem szükséges, és még akkor is meg kell gondolni: valóban kell ez nekem? Van időm keresni. Új utakat, új embereket, új lehetőségeket.
Amúgy mit lehet eladni? Mi az, amire már nem lesz szükségem?
Világvége elhalasztva.
Van időm. Mely országok, régiók jöhetnek még szóba? Összesen hány élhető hely létezik a világban?
Avignon, 2026. május 6., szerda
