So Which Fate Did I Inherit? – From the Other Side
Az örökség nem csak anyagi vagy genetikai. Történetek, tragédiák és megküzdések formájában is továbbadódik. Az apai águnk története kevesebb történelmi vihart, de annál több családi terhet hordoz – generációkon átívelő árnyakat, amiket nehéz kikerülni.
Az apai oldalam története történelmi szempontból kevésbé viharos, mint az anyai ág, de családi tragédiák itt is akadnak szép számmal.
Nagyapám apja masszív alkoholista volt. Gyorsan hozzáteszem, hogy a nagyapámat soha nem láttam egy pohár bornál több alkoholt inni. A dédapám igénye, hogy az eredeti, már szűkössé vált szülői házból kiköltözzön, teljesen érthető. Épített is egy új házat a hegyen, a kor szokásainak megfelelően sárból és szalmából. Azonban valami hiba csúszott az építkezésbe. A nedves falakban valamilyen bakteriális fertőzés lehetett, ami lassan, de biztosan érszűkületet okozott. Az eredmény: a dédapám és négy fia mind megvakult 40 éves korára.
A nagyapám 24 évesen, amikor a lánya megszületett, már csak vastag szemüveggel látott. Hat évvel később, amikor az apám született, már csak foltokat. Pár évvel később a műtőből úgy jött ki, hogy már csak a nappal és éjszaka közötti különbséget tudta megállapítani.
Naivitás lenne azt gondolni, hogy a nagyapám fiatal felnőttkorát nem kísérte mély depresszió, ami az egész családra rányomta a bélyegét. Talán nem véletlen, hogy az apám már tízévesen dohányzott, és az sem, hogy mindmáig nem beszél az érzéseiről. Már gyermekként is mindig volt valaki körülötte, akinek „fontosabb” vagy „súlyosabb” problémái voltak.
Unokaként én egy higgadt, kiegyensúlyozott embert ismertem meg a nagyapámban. Mire megszülettem, már húsz éve csak a nappal és éjszaka különbségét érzékelte, de még ezt is egyre kevésbé.
Az apai nagymamám családjában másfajta tragédiák zajlottak. Az ő apja az első világháborúból félig süketen tért haza, és a falu tejesembere lett. Napjait pálinkás reggeli indította, amit egy pipa követett, majd szekérre ült, és hordta a tejet a faluban. Hazafelé rendszeresen megállt a kocsmánál – a lovak ilyenkor már hazataláltak nélküle is.
A nagyanyám apjának négy lánya volt, köztük ő maga is. A második világháború idején és utána a faluban megjelenő orosz katonák rendszeresen zaklatták a fiatal lányokat. Az apjuk ilyenkor felzavarta őket a padlásra vagy a szénakazalba, hogy elrejtsék őket. A kamaszkori trauma árnyéka generációkon át érezhető.
Az apám érzelmi fejlődésére aligha volt esély ezekben a körülményekben. Az, hogy befelé forduló emberré vált, nem csoda. Az ilyen zárkózottság mögött mindig ott rejlik egy történet, amit érdemes lenne megismerni és megérteni.
Baux, 2024. 12. 01.
