A varázslat arcai – női fotográfiák Arles-ban
A nők világa, ruhák, emlékek, fájdalmak és varázslatok. Egy nap, amely kizárólag női fotográfusokról szólt – és az érzésről, hogy néha már túl sok a világ fájdalma is. Arles most is megtöltött színekkel, kérdésekkel és gondolatokkal.
- Arles, 2025.07.20., vasárnap
Nem először látom, hogy egy-egy fotó önmagában nem biztos, hogy művészi érték – még egy ilyen rangos fotókiállításon sem.
Na de kontextusban!
Az elmosódott kép is érdekessé válik, ha úgy nézem, hogy az adott kiállításnak van tematikája, története, elbeszélése, művészi értéke.
Commanderie Sainte-Luce
Ez egy új helyszín.
Egy nő készített néhány sorozatot a huszadik század második felének lányneveldéiről és azok életéről, mindennapjairól – a bezártságról, a konzervativizmusról, a társadalmi elvárásokról.
A portréfotók ügyesek.
Tetszett, ahogy egymás mellé válogattak képeket és korabeli újságcikkeket.
Salle Henri Comte
Ezen az egytermes helyszínen korábban japán művészeket mutattak be.
Jó ötleteik voltak a hétköznapokból, de maguk a fotók nem voltak különösebben érdekesek.
Most egy hasonló témát hoztak, mint egy éve:
egy nő az anyja hagyatékát kezdte dokumentálni.
Az idei alkotó, aki valamilyen afrikai gyökerekkel rendelkezik, kifejezetten a ruhákra koncentrált – azokat a viselőjük hétköznapi környezeteiben fotózta.
Tetszett, ahogy a színeket összehangolta.
Fondation Manuel Rivera-Ortiz
Ez egy egykori bérház.
Arról híresek, hogy minden egyes, egykori lakásban más és más művész munkáit mutatják be.
Sokféle alkotó, sokféle országból érkezik ide.
Egy ilyen látogatás után mindig kell pár óra, míg az ember feldolgozza ezt a rengeteg ingert.
Az idei újítás: a prospektusokban nem egyesével részletezik az összes munkát – olyan sok az információ, hogy sosem olvastam végig –, hanem az egész tárlatcsoportnak a „varázslat” jeligét adták, és egy bekezdésben elmesélik, miért ezt választották.
Mert varázslatnak tekinti Szent Sára életét, aki a cigányok védőszentje a közeli Saintes-Maries-de-la-Mer faluban.
Varázslatnak tekinti, ahogy az afrikai asszonyok gyereküket a hátukra kötve küzdenek a létezésért.
Varázslat az egyes emberek és a vadon élő állatok közti kapcsolat.
A születés is egy varázslat, akárcsak a nőiség kiteljesedése.
És persze nem mehetünk el a boszorkányok, sámánok, a természet szépségei mellett sem.
Miután ma csak női alkotók munkáit láttam, azt véstem fel magamnak indulattal:
Habár inkább nőpártinak tartom magam,
amikor azt látom, hogy ez az egyetlen (a nőiséget bemutató) témájuk létezik,
akkor kezdem cikinek érezni, hogy nem menstruálok.
Számít az, hogy tegnap a rózsabokrok véresre karcolták a kezem?
A másik visszatérő topik – és ez már nem csak a mai nap, hanem az elmúlt két év alapján mondható –
azok a világ problémáit részletező tárlatok: szegénység, elnyomás, kizsákmányolás.
Ezek rendszerint nagyon hatásos, minőségi művek, amiknek nagyon is helyük van a mindennapokban is.
Mégis azt mondom: ha túl sok ilyet nézek meg, érzéketlenné válok.
Tavaly nagyon is megérintettek – idén meg csak sétálgatok a művek közt.
Talán nem is az „érzéketlen” a megfelelő szó…
Vacsora közben újságot olvastam. Íme két idézet Sébastien Valiela tollából:
„…az álmok úgy surlódnak a valósághoz, mint a gyufaszál az üvegpapírhoz…”
„Nem a Zenit színpadán tombol ő (Johnny Hallyday)… Az ember – aki a jelent élte meg és élvezte a szabadságot.”
