Solitude and exploration at the seaside

A tengerparti élmények, az egyedüllét és a városka hangulata mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy feltöltődhessek és újra megtaláljam magam. Úgy érzem, hogy a következő alkalommal már nem lesz gondom a társasággal, és talán még a rollerem sem fog eltűnni! Talán az időjárás is kegyesebb lesz, és végre betáncolhatom a világos éjszakába.

A szabadságnak az is egy foka, amikor a futás végén, a leányzó – mert éppen úgy tartja kedve – ledobja a ruháit és meztelen megy be a tengerbe úszni egyet. Abból látszik, látszik, hogy ezt nem minden nap csinálja, mert fehér a háta a futó ruha alatt.
Két év után is kemény koncentrációra van szükségem, hogy a helyén kezeljen, azt hogy senki nem szól bele, hogy milyen jelmezben érzi magát kényelmesen a nő, még azzal sem ingatják meg a választás szabadságában, hogy megbárnulnák őket; Ezt még tanulnom kell.)
Egyébként, a haverja meg ott várja a fa alatt.
Errefelé, ha a megbeszélt találka a fánál van, akkor mindenki oda fog találni ahhoz az egy darab fához, ami a látóhatáron túl nyúló strandon van. Bokrok vannak vannak pár száz méterenként, de fák… Ez az egy darab fa, ezen a hosszú partszakaszon, száz­ötven méterre van attól, ahol éjjelre letáboroztam. Ez már a falun kívül van, a természetben, ezek a strandok még napközben is szinte teljesen üresek. A reggel első világosságára szokás szerint felébredtem, de annyi­ra belefeledkeztem a narancsszínű hajnal látványába, hogy fotózni is elfelejtettem. Nyolckor ébredtem fel.
Látóhatáron belül összesen négyen vagyunk. Az előbb említett lány a távolban a haverjával, illetve, pont előttem a vízben egy horgász álldogál kapásra várva. (Nem akartam közvetlen a víz mellett aludni, ezért a strand felső, szárazabb, részébe húzodtam.) Elsőre total nem értem, az üres partszakaszon, miért pont ott kellett tábort verni, ahol én vagyok. Nem akarom zavarni a horgászásban, és én is úszni akarok; ezért odébb költözök egy kicsivel. Meg amúgy is egyedül akartam maradni egy picit, hogy utána megint arról panaszkodjak, hogy egyedül vagyok. Érdekes, itt tényleg nem jut eszembe a társaság hiánya, csak majd, ha vissza érek a faluba… Szóval, fogmosás tenger vízzel, úszás – kávé helyett, reggelizés, után már tíz órakor indulok vissza a civilizációba. Kényel­mes tempóban egy óra sétára vagyok a városháza téren lévő piactól. Ezen a piacon mindig érdekes dolgokat találok, itt vannak tök jó zöldségesek is és sokféle ruhaneműk is. Ehhez képest, most egy konzervnyitót és egy új napszemüveget vettem. Az illatok és színek kavalkádjában most is leragadok jó ideig. Nem mintha fáradt lennék, de azért leülök pihenni a temp­lomban. Ez a Szent Sára temploma, aki a cigányok egyik védőszentje. Miközben ülök, épp egy csoportot terelget az idegenvezető. Elmutogatja a kőfalakon lévő ereklyéket, majd vizet húznak a templom közepén levő kútból. Eddig fel sem tűnt, hogy azzal a kerítéssel egy kutat kerítenek körbe.
Szerzek vizet és gyümölcsöt és célba veszem ezúttal a nyugati oldalon levő strandot, ahol két úszás és olvasás között a homokban megejtem a mai sziesztámat és. Ezúttal nem maradok estig, a kora délutáni busszal vissza indulok a faluba. Deh előtte még szerzek uzson­nát: meleg bagett, fokhagyma krém, szalámi.
A busz hátsó részében két tinilány incselkedik, hol velem, hol a tini fiúval foglalkoznak, oda köszön­nek, cukkolnak, nevetnek, figyelnek, mutogatnak. Nagyon fiatalok hozzám képest, így nem tudom komolyan venni. Néha felnézek a könyv olvasásból, de csak azért, hogy gyakoroljam, vagy legalább próbálgassam az emberekkel való kommunikációt. Rá kell ébrednem, hogy a pár kollégámon kivül senkivel sem beszélek. Amit én nem érzek hiánynak, de, ha így folytatom, pszichológiai eset leszek. Ma zoli barátom üzenete gondolkoztatott el: “Hagyd az izolációt. Nem tesz jót.”
Hogy is mondtam korábban? Belülről kifelé nézve nem vesszük észre a betegséget, hisz a legtöbb esetben már csak akkor okoz belső fájdalmat, amikor már késő. Ezt amúgy akkor fogalmaztam meg, amikor Magyarország politikai életén merengtem, de talán most is igaz.
Jelentem, megvan a rollerem. Tiszta agyrém, minden héten magára hagyom olyan helyen, ahol semmi nem garantálja, hogy nem lopják el.
Mielőtt indulnék, kávét akarok és táncot, de a szokásos helyen a kávéhoz késő, a tánchoz kora van. Hiába, ez Francia ország, itt nem akkor éhes és szomjas a vendég, amikor ő úgy gondolja. Még korán, világosban indulok hazafelé, egyrészt, mert estére esőt jósolnak, másrészt a szomszéd faluban megint fesztivált tartanak. Mikor megérkeznek már le van zárva a fő utca, a vilany zenész már játsza a zenéit, az emberek pedig békésen vacsoráznak, ma össznépi kagyló vacsorát tartanak. Ha nem lennék jól lakva, kíváncsiság­ból én is leülnék enni. Viszont, úgy tűnik, a közeledő villámok bele nyilalnak a lelkesedésembe is. A táncot holnapra napolom.
St. Marie de la Mer után, 2024. augusztus 02. Pentek