Krasznahorkai László – Sátántangó

Ez a könyv, egy érzelmi hullámvasút! Van itt sírás, nevetés, Teljes döbbenet, jóízű csudálkozás és még folytathatnám.
Végtére is, az élet ilyen.  Ilyen is, olyan is.

---

Idézetek a könyvből: Sátántangó

Néhàny hozzàfűzött megjegyzéssel.

---

Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom.
*****
míg a körülötte hallgató tárgyak között egyszer csak elkezdődött valami ideges párbeszéd (megreccsent a kredenc, megzörrent egy lábos, a helyére csúszott egy porcelán tányér),
*****
Halicsék házának horpadt tetejét, a megdőlt kéményt, a kicsapódó füstöt,
—
Tök jól leírja a tájat.  Pedig csak körbenéz. A saját szemével.
*****
tudod, milyen, mikor vigyorog?
—
Ez jó.  Találd ki, Képzeld el a saját ízlésed szerint.
*****
A két óra – nyugtatja meg társát a magasabbik – egyúttal kétféle időt is jelez, bár mindkettőt meglehetősen pontatlanul. A miénk itt – s felfelé mutat rendkívül hosszú, vékony s finom mutatóujjával – túlságosan késik, az meg ott kint… nem is időt, hanem a kiszolgáltatottság örökkévalóságát méri, s ahhoz nekünk csak annyi közünk van, mint gallynak az esőhöz: tehetetlenek vagyunk vele szemben.
*****
felettük egy-egy neon vibrál glórikus fénnyel, a távoli sarkokban évek óta ülepedő sötét guggol
*****
Háta egyenes, mint az igazak útja,
*****
De előbb olvassák el a »Tudnivalók«-at a hátoldalon.” A teremben áll a levegő. A mennyezeten három sorban futnak a neonok, vakító a világosság, a zsalugáterek itt is zárva vannak. A rengeteg íróasztal között idegesen ide-oda szaladgálnak az írnokok
—
Ha nem lenne világos, hogy nyomott hangulatuk van, ráadásul frusztráltak, akkor megkapjuk a helyiség jellemzését, mely akár bennük is lehetne.
*****
Néhányan lovaglóülésben gubbasztanak a piros műbőrrel bevont székeke
—
Ah, igen, erre még én is emlékszem.
*****
Az arcukba hajol, érezni áporodott leheletét
—
Amikor, egy táj nyomorúságát nem azzal jellemzed, h leírod milyen az a nyomorúság, hanem csinálsz egy tűpontos, részletes megfigyelést a benne lézengő emberekről
*****
a szivacsos, sűrű zaj
*****
mintha már nem is lenne itt, ebben a fülledt, torokkaparó levegőben,
*****
Szavain testet ölt az idő,
*****
Én ebből egy büdös mukkot se értek, ha szabad magam így kifejezni…” A százados ezt is elereszti a füle mellett, mintha ítéletet olvasna fel, melyhez – a sorok között – hozzátartozik az elítélt hadonászása is.
*****
néz Irimiásra a csulafülű
*****
nincs helye a pusmogásnak
—
Aham, tehát a formula . hu riporterei rosszul használják a szót, amikor pusmorgás rovatot tartanak.
*****
sálon keresztül lélegzik a város,
*****
az utcákon barátságtalan szél söpör,
—
Kinek ugrott be egy mufurc házmester képe?
*****
ragacsos törlőrongytól
—
Nem az asztal, meg a helyiség a mocskos, igénytelen. Azt képzeljük el magunk.
****
„A parasztnak mindig van valamije.”
*****
Szerintem rég elpucoltak már. Csak van annyi eszük.”„Eszük? – vigyorog Irimiás. – Ezeknek? Cselédek voltak, és azok maradnak életük végéig.
*****
Ezek még mindig ugyanott ülnek, pontosan ugyanazon a mocskos hokedlin, paprikás krumplit zabálnak esténként, és nem értik, mi történhetett. Gyanakodva figyelik egymást, nagyokat böfögnek a csendbe, és – várnak. Várnak szívósan és kitartóan, és azt hiszik, egyszerűen becsapták őket. Várnak meglapulva, mint a macskák a disznóölésen, hátha leesik valami konc. Olyanok ezek, mint régen a kastélyos szolgák, akiknek ura egyszer csak főbe lőtte magát, aztán most ott ténferegnek gyámoltalanul a tetem körül valamennyien
*****
Uruk vesztett rabszolgák ezek, de nem tudnak meglenni büszkeség, méltóság és bátorság nélkül. Ez tartja bennük a lelket, még akkor is, ha tompa agyuk mélyén érzik, hogy mindezek nem belőlük fakadnak, mert ők csak ezek árnyékában szeretnek élni…
*****
Aztán… amerre igyekszik ez az árnyék, arra vonulnak ők is, mint egy csorda, mert árnyék nélkül nem megy, mint ahogy nem bírják pompa és káprázat… („Jaj, ne csináld már, komám…” – szenved Petrina.) …nélkül sem, csak aztán nehogy egyedül hagyják őket ezzel a pompával és káprázattal, mert megdühödnek, mint a kutyák, és szétrombolják az egészet. Adjanak nekik egy jól fűtött szobát, párologjon az a paprikás, a kutya úristenit, esténként ott az asztal tetején, és boldogok, ha éjjel a meleg dunnácskák alatt vihogva beletalálnak a szomszéd húsos asszonykájába…
*****
megköszörüli a torkát… óvatosan benyomja az ajtót… és újra rákezd az eső, keleten egy emlék sebességével kivilágosodik az ég, vörösen-hajnalkéken támaszkodik a hullámzó látóhatárra,
*****
feljön a nap is, hogy megteremtse az árnyékot
*****
feljön a nap is, hogy megteremtse az árnyékot, s különválassza a fákat, a földet, az eget, az állatokat, az embereket abból a zűrzavaros, dermesztő egységből, amelybe feloldozhatatlanul belebonyolódtak, mint a legyek a hálóba, és még látta az ég peremén menekülő éjszakát, a túloldalon, ahogy sorra lebuknak félelmetes elemei a nyugati horizonton, mint egy kétségbeesett, megzavarodott, megvert hadsereg.
*****
A kínlódás nem múlik el nyomtalanul
*****
megfigyelő és megfigyelt optimális távolságá
—
Na most saját magáról beszél talán! (ezt , a doktorral kapcsolatos bekezdésben irta.)
*****
—
Dino Buzatti szerelmes regénye jutott eszembe.  (Ami egy furcsa sztori; de olyan szép szenvedéllyel beszél a nőről, h magam is bele szeretek, holott az elején megfogalmazza, ezt nem kellene.)
Buzatti ugyanazon időpillanathoz szereplőkhöz, helyhez tért vissza egymás utánszor. Kimerevítette a pillanatot és ugyanazt mesélte el többször, többféleképpen.  Tette ezt talán öt oldalon keresztül.
(Az lett sztem a könyvnek a csúcspontja)
Itt, ötven képernyő óta ugyanazt olvasom: jönnek a halottnak hitt csavargók.
Csak, minden fejezetben egy ujabb szereplőn keresztül figyeljük a történéseket.
így kapunk egyre szofisztikáltabb képet ugyanarról a cselekményről – is…
*****
—
Egyenként ez az új (2025-ös) regényében is megvan,  hogy olyan mintha később sem a saját fejével gondolkodna, hanem mindig valakinek karakterén keresztül szemlélődünk.
Nem az van, hogy “én az író” ezt gondolom, hanem ez a szereplő erről a dologról ezt gondolta, mialatt ez járt a fejében, mind ezzel egy időben a másik karakter meg azt csinálta és gondolta.
*****
—
Ezt majd én is kipróbálom : fogok egy kimerevített pillanatot és azt elmesélem többször.  máshonnan nézve.  mit látott a pók, mit látott a szék. mit érzett a padló.
Vagy fogok egy cselekményt és elmesélem többször, a szereplőkön keresztül. kiválasztok egy szereplőt; mit csinált az esemény alatt, mit momdott, ismerjük -e, a gondolatait, majd kiválasztok egy másik szereplőt és ugyanúgy végig megyek az eseményen.
*****
—
Milyen érdekes, a 2023-as vagy a 2025-ös könyvében már nem is nagyon vannak mondat végi írás jelek. Itt viszont, az Krasznahorkai hiréhez képest; viszonylag sok pont van.
*****
Halics az ajtó melletti sarokban üldögélt egy rozoga, vasvázas széken, állig begombolt szolgálati viharkabátban, amit – ha azt akarta, hogy egyáltalán leülhessen – meg kellett törjön a lágyéka előtt, mert az igazat megvallva, az eső meg a szél nem kímélte egyikőjüket sem, őt megcsúfította és ellágyította, hogy megszüntesse végre körvonalait, a kabátból pedig kiáztatott minden rugalmas erőt, így az már nem is az ítélet fecsegő vizeitől, hanem inkább, mint gyakran mondogatta, „a könnyen végzetessé váló belső esőktől…” védte meg, amelyek aszott szívéből megeredve éjjel és nappal szüntelen mosták védtelen szerveit. Csizmája körül tócsa nőtt, kezében elnehezült már az üres pohár
*****
A sarkok aljából felszálló penészszag körbefogta a hátulsó falakon leereszkedő svábbogárcsapat előőrseit,
*****
kifakult Coca-Cola-reklám
—
Mármint, a nyolcvanas évek kelet Magyarországi tanyavilágában? !
*****
mint amilyen észrevehetetlen egy égő vasúti vagonban a cigarettafüst.
*****
az ember néha nem tud parancsolni a jellemének”, s ez mindig veszteséggel jár.
*****
mint éhes kutyák az elszalasztott zsákmány miatt – dühösen egymásnak rontanak a csűr, a kert, a sár, a sötét.
*****
Azt hitte eddig, csupán a kudarc elviselhetetlen, most már értette, hogy kibírhatatlan maga a győzelem is, mert e szörnyű birkózásban nem az volt a szégyenletes, hogy ő maradt fölül, hanem hogy az esély hiányzott a vereségre.
*****
Szeretett volna kirohanni ebből a sötétségből, kiszakadni ebből a nyomasztó csöndből, mert most már itt sem érezte magát biztonságban
—
Nyomasztó bizony. Nyomasztó ez az Estike fejezet.
*****
hogy az utolsó puffanó hangot is felitta a csönd,
*****
lába alól kioldotta az utat,
*****
Nézte az út két oldalán menetelő, kopasz akácfákat,
*****
Hatalmas árnyéka kísértetiesen követte a falakon, olykor felkúszott a mennyezetre is, majd, amikor gazdája bizonytalanul leült a helyére, az is elnyugodott a hátsó sarokban
*****
Egyedül volt a szuszogásban, s nem bánta most, hogy elborítja, átmossa ez a lassú katonanóta.
*****
szinte személytelen sóhaj szakadt föl, mint a hurut a tűző nap melegétől
*****
köztem és egy bogár között, egy bogár és egy folyó között, egy folyó és egy kiáltás között, mely átível fölötte, semmiféle különbség nincsen. Minden üresen és értelmetlenül működik
*****
egyre kíméletlenebbül nyelték magukba a keletről lassan előrekúszó fényt.
*****
megpillantotta az elsuhanó telepet
—
Már sokadszorra : a haladó ember  áll, a tárgyak elsuhannak. 
*****
néhány akác aludt köröttük
—
Épp a mozdulatlan tájat ecseteli.
*****
magához intette az iskolaigazgatót. „Figyeljen ide! Magát letesszük a Strébernél,
—
Egy iskola igazgatót?  Hát hol máshol? 🙂
*****
Vésd bele abba a tompa agyadba, hogy a vicc olyan, mint az élet – nyilatkozta ki Petrina ünnepélyesen. – Rosszul kezdődik, rosszul végződik. Közte jó.
*****
Irimiás szótlanul nézte az utat. Most, hogy az ügy végére ért, nem érzett semmi büszkeséget. Szemei tompán meredtek előre, arca szürke volt. Görcsösen szorította a kormányt, halántékán erősen lüktetett egy vastag ér. Látta az ép házakat az utca két oldalán. A kerteket. A rozzant kapukat. A kéményeket a kicsapódó füsttel. Sem gyűlöletet, sem undort nem érzett. Képzelete hűvösen működött.
*****
fontosnak e helyt is megismételni
—
Ezen a szent helyen.
Itt és most.
Ismételten.
Tetszenek ezek a minden napokból kiveszett megfogalmazások.
*****
a lefeküdt már fűvel-fával, s ha mégsem, akkor az pusztán a véletlen műve lehet szörnyű hétköznapiasságát sikerült felcserélniük a viszonylag szerencsés „mintaképe a házassági hűtlenségnek” tárgyilagosságával.
*****
az olcsó kölni és valami pállott bűz együtteséből felszálló kísérteties trágyaszag helyett sehogy sem találtak megfelelőt;
—
Amúgy, tűpontos 😀
*****
Kellemetlen testszagát nem hagyományos módon igyekezett enyhíteni
*****
A lepcses szájú pletykafészek kifejezést sietve sikerült felcserélniük a végső soron megnyugtató „légből kapott hírek könnyelmű továbbítójá”-ra
*****
komolyan mérlegelni kellene, hogyan lehetne tartósan bevarrni a száját, s a hízott koca megfelelő helyettesítése sem.
—
Ez a könyv, egy érzelmi hullámvasút!
Ez a könyv végigmegy az érzelmek teljes skáláján.
Volt itt már sírás, nevetés, Teljes döbbenet, jóízű csudálkozás és még folytathatnám.
Végtére is, az élet ilyen.  Ilyen is, olyan is.
Nem tudom létezik e ennél gazdagabb, precízebb megfigyelés a tanya világra.
*****
Mert a szesszel töltött ráncos kukacot még csak le tudták fordítani egyszerű „apró termetű, idős alkoholista”-ként,
*****
Mert hát mit akar az jelenteni, hogy a primitív érzéketlenség kereszteződése a hideglelősen (!) jelentéktelen ürességgel az irányíthatatlan sötétség szakadékában?!… A nyelvnek micsoda bemocskolása, a találomra alkalmazott képeknek miféle zűrzavara ez?
*****
Elkezdték hát irtani a csillapíthatatlan ostobaság, az artikulálatlan panasz, a vigasztalan lét sűrű sötétjébe merevedett mozdulatlan aggodalom s az ehhez hasonló további szörnyűségeket,
*****
Ha egy vízbe ugrani készülő az utolsó pillanatban még esetleg tanácstalanul töprengene a hídon, ugorjon‑e, vagy ne, azt javasolnám neki, gondoljon az iskolaigazgatóra, s mindjárt tudni fogja, hogy csak egy lehetősége maradt: az ugrás.
—
Tessék ezt most egy szóval kifejezni!  Melyik szó alkalmas rá?
*****
Úgy írjam, ahogy
—
Ugyanazt az embert / eseményt / helyszínt, hányféle nézőpontból mutatta be? Hány karakter bőrébe bújt és bújunk bele?
*****
“Jó napunk volt, mi?” – jegyezte meg a társa. „Az, a fene essen bele.” „Csak legalább már egyszer az életbe észrevennék, mit gürcölünk mi egy nap – morgott a második fogalmazó. – De semmi.” „Hát elismerés, az aztán nincs” – csóválta meg a fejét emez. Még egyszer kezet ráztak, elváltak egymástól, s amikor hazaértek végre, mindkettejüket ugyanaz a kérdés fogadta az előszobában. „Nehéz napod volt, apukám?” Mire ők, fáradtan, a melegben megborzongva mit is mondhattak volna mást, mint hogy: „Semmi különös. Csak a szokásos, anyukám”…
*****
—
Van olyan könyv. amikor azt javaslom, lazulj el, (ha másképp nem megy) , tölts magadnak egy pohár bort.
Van amikor azt javaslom, igyál előtte egy kávét, mert itt szükség lesz minden figyelmedre.
Hát itt most mit javasoljak?! Már az első rész végére okafogyottá válik a kávé, hisz maga a szöveg, ad egy lórugás erősségű ébrenlétet.
Nem kell felhívni az olvasó figyelmét, h ne felejtse el élvezni az életet, olvasás előt, után, s közben; mert nem fogja.
Én, így a vége felé, nem a laza, élet élvezős jelzőket használnám. 
Kemény az élet, de úgy jó, ahogy van.
Azt tanácsolnám mindemkinek, minden fejezet előtt, menjen el egyet sétálni.
Ki kell szellőztetni a fejet két fejezet között, mert túl sok benne az érzelem, túl sok benne a gondolat.
*****
Vagy görbe botjával fektében az ágytámlát kopogtatja, mint egy fakopács, s a halál férgei után kutat a fában.
*****
a pirkadat kékje megfestette az ablak üvegét
*****
Mert csak az történik meg, ami megfogalmazódik.
*****
egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep még néma volt és mozdulatlan
*****
a sáskajárásos nyár kiégett maradványait,
*****
és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze
*****
amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől,

---

László Krasznahorkai – Sátántangó (The Devil’s Tango)
This book is an emotional roller coaster! There is crying, laughter, complete shock, hearty amazement, and I could go on.
After all, that’s what life is like. It’s like this, and it’s like that.

---

László Krasznahorkai – Sátántangó (Le tango du diable)
Ce livre est un véritable roller coaster émotionnel ! On y trouve des pleurs, des rires, un choc total, un émerveillement savoureux, et je pourrais continuer encore longtemps.
Après tout, c’est ça, la vie. Elle est comme ça, elle est comme ça.

---