Két város, két fesztivál, egy hétvége

Avignonban színház, Arlesban fotó – a nyár közepén egymásba folyik kultúra, tömeg, függőágy, bornyitó és egy menyasszony is. Egy hosszú hétvége, ahol a spontaneitás mindennél többet ér.

---

• Avignon, Arles, 2025. 07. 10–11.

Így utólag visszagondolva, megint zsúfoltra sikeredett a (csütörtöki, pénteki) hétvégém. Megpróbálom összeszedni a történteket.

Csütörtök

Örömmel kelek ki az ágyból reggel hatkor is, ha van hozzá cél – színházi fesztivál van Avignonban, késlekedésnek nincs helye.

Az amúgy egész megbízhatóan közlekedő vonatokat a Marseille elővárosában tomboló hatalmas erdőtűz visszarepítette a balkáni állapotokba. Ennyit a sietségről.

Kész szerencse, hogy a Balkánt úgy szeretem, ahogy van; ahol unaloműzésből megnézem a menetrendet is, de a legjobb, ha egy könyvvel a kezemben leülök egy árnyékos fal tövébe, és megpróbálok nem elaludni, amíg érkezik valami járat.

Kezdem a napot a turista irodában. Már sokszor mondtam, hogy Franciaországban az Office de Tourisme boltjai a legfrappánsabb kiindulópontjai bármely turista napjának.

Szerzek egy térképet, amin rajta van az összes színház. Az új szezonra érkezett szuvenírkínálatnak nem tudok ellenállni; távozáskor velem tart egy vörös bornyitó, egy új telefontartó és egy kis hátitáska is.

Csak hogy a sétálgatásnak másodlagos célt is adjak, a belváros túlsó felén lévő patikába megyek vásárolni, és közben meghallgatom az összes szórólapos ajánlatot. A patika után le is ülök egy padra, és szépen mindenre rákeresek a fesztivál hivatalos honlapján – itt meg is tudom csillagozni a szimpatikus programokat.

Kedvem lenne azt csinálni, mint 2023-ban, amikor három hétvége alatt egy havi fizetést szórtam el színházjegyekre, meg egy kis kajára. Reggel tíztől este tizenegyig, ahogy kijöttem egy előadásról, már azt néztem, hol kezdődik a következő.

Ezernyolcszáz darabot mutatnak be a három hét alatt – van miből válogatni.

Erre a napra három vásárlást engedélyezek magamnak: két zenés darab és este egy magyar nyelvű.

A programok előtt és után egy árnyékos helyen pihenek, olvasok, iszom egy kávét. Az esti műsor előtt leülök egy teraszra, de ez is amolyan franciás: tizenöt perc után vesz észre a pincér. Már megszoktam, eleve így készülök; most is könyvvel érkeztem – ha a fejezet végére nem kapok sört, akkor felállok és tovább sétálok. Ha csak szomjas lennék, akkor vennék egy vizet a boltban, de most le akartam ülni egy teraszra. Már csak két oldal kellett volna a fejezetből. És a bodzaillatú sör nagyon jól csúszik ebben a melegben.

Este tizenegy után még tele van a város, mindenhol zene szól, valahol már táncolnak, viszont én álmos vagyok. Átsétálok a folyó túlpartjára, a parti – parkos – sétányra, két hatalmas fa közé jó magasan kifeszítem a függőágyamat, a kellemes szellő elaltat.

Ez a fesztivál is változik,

és talán így van ez rendjén – ha nem változna, nem közeledne a nyolcvanadik születésnap felé. Kezd elüzletiesedni az egész, de még így is jó.

Idéntől, amikor lemegy a darab és vége a tapsnak, akkor a színészek még kiállnak, és fél percben más előadásokat ajánlanak.

Úgy tűnik, egyre több helyszín hallott a Wizzair fordulóidejéről – akik képesek azt bármilyen szintre csökkenteni. Ahogy megnézem egy-egy alkalmi színház menetrendjét, szemet szúr, hogy egyre kisebb a szünet két előadás között. Kétszer is láttam olyat, hogy amint lement a taps (és elmondták az ajánlásaikat), a színészek és a technikusok azonnal, gyors ütemben elkezdték bontani a díszletet, miközben a következő előadás stábja már hozta be a sajátját.

A tavalyi megoldás elegánsabb volt: akkor egy-egy fellépő kijött, kinyitotta a kijáratot, és személyesen elköszönt a közönségtől. Most erre sincs idő – kapkodnak.

Péntek

Habár többször felébredtem egy-egy elhaladó hajóra, gyorsan visszaaludtam egészen délelőtt tízig.

Péntekre amúgy is azt terveztem, hogy délután visszaindulok Arlesba, ahol ezen a héten zajlanak a fotófesztivál nyitó eseményei.

Mindazonáltal költségkímélőbbnek tartom, ha ma egy előadást sem nézek meg – csak begyűjtök még néhány marék szórólapot, megnézek néhány újabb utcai mutatványost, majd a tervezett kávévásárlás után a következő vonattal visszamegyek. A begyűjtött információk alapján a következő hétvégére konkrét színházi menetrendet tervezek. Ilyet még úgysem csináltam.

Szerintem kár túl sok időt szánni a tökéletes program kiválasztására. Akkora a kínálat, hogy lehetetlen mindent átlátni.

Sokkal nagyobb élmény felülni a hangulatra és élvezni a kavalkádot – aztán, ami megtetszik, arra befizetek, ott és akkor.

Viszont valahogy megálljt kell parancsolnom a pénzszórásomnak.

Nos, az van, hogy sikeresen elcsábított egy menyasszony, aki ebédidőben egy komédia főszereplője volt.
(Igen, itt szokás, hogy a színészek saját előadásaikat promózzák: részleteket adnak elő szabad téren, táncolnak, vagy egyszerűen csak látványos jelmezben vonulnak végig a városon.)

Egy cuki vígjátékot láttam, a lényege: a menyasszony az oltárnál nemet mond, viszont a koszorúslány igent.

Arlesban is

az első utam az információs irodához vezet. Veszek egy fesztiválbérletet és egy térképet. Tavaly ötvenöt fotókiállítást néztem meg – az idei kínálatot még nem néztem át, és nem is fogom. Ahogy magamat ismerem, októberig úgyis megnézem az összeset.

Éppen ezért ma inkább csak felületesen szemlélődöm, benézek néhány új helyszínre, és kíváncsi vagyok a nyitó hétvége eseményeire is.

Vacsorára a zsúfolt város egyik boltjában veszek egy kis uzsonnát: paradicsomszósz, friss bagett, egy pohár bor.

Viszont kilencre már nagyon fáradtnak érzem magam – hiába nyüzsög a belváros, ma ezt nélkülem teszi.

Holnaptól háromnapos ünnepi hétvége kezdődik. Hétfőn van a franciák legjelentősebb nemzeti ünnepe, és itt az ünnepet szó szerint értik: mindenhol ünnepelni, táncolni fognak – idén három napon át.

A fotófesztivál is

halad a korral, de a régieket is őrzi. A parkokban több mint száz éves technikákkal készítenek portréfotókat.

A kiállítótermekben és a tereken pedig egyre több a videós anyag.

Emellett sok olyan képet is láttam, ami egyértelműen számítógéppel készített montázs – viszont a kinyomtatott végeredmény mégis művészet: egy új alkotás született, aminek több jelentésrétege és önálló mondanivalója is van.

Úgy tűnik, idén is sok a sokkoló, hatásvadász vagy egyszerűen csak nyomasztó tárlat. Hiába, ezeknek van hírértéke.

Ráadásul épp egy olyan korszakot élünk, ahol az öldöklés istene egy napig sem marad tétlen. Mostanában néha a mindennapjaink is nyomasztóak tudnak lenni – hát akkor mit várjunk a művészektől?