Fotóművészet árnyékban és fényben

Arles nyári fotófesztiválja idén is a világ minden tájáról hozott különleges látásmódokat és technikákat. Az installációktól a digitálisan újragondolt képekig, a katakombák árnyékjátékától az érzékeny történetmesélésig – a hatás nem marad el.

---

• Arles, les rencontres-de la photographie – fotó fesztivál,  2025. 08. 04., hétfő

Vague kiállítótér: Kyotographie

A Kiotói Nemzetközi Fotófesztivál két művészét hozták el idén Arles-be. Tavaly ezen a helyen rendkívül sokkoló sorozatokat láttunk, amelyek középpontjában a nőiség állt. Most két japán fotós mutatkozott be – nagyon tehetségesek, de ez a stílus számomra nem igazán vonzó.
A témájuk az atombombák használata. Talán a technikai megoldások miatt tudtam érdeklődni irántuk. Az első alkotó, ha jól értettem, azzal kísérletezett, hogy tintasugaras nyomtatással készült fotókat vágott össze és szerkesztett egymásra.
A második fotós szintén nem a pillanat elkapásában utazik. Mindketten alapvetően monokróm képekkel dolgoznak, de a második művész úgy szerkeszti a képeit, hogy egy színt – és annak árnyalatait – mindig kiemeli. Valóban egyedi alkotások.
Annyira átdolgozták a képeket, hogy új jelentésrétegeket adtak nekik. Szerintem ez is művészet.

Tavalyhoz képest idén még több nemzetközi alkotót hívtak meg. Látszik, hogy a szervezők figyeltek arra is, hogy valóban a világ minden tájáról érkezzenek művek és művészek.
Míg tavaly a legtöbb anyag klasszikus fotográfia volt – az „elkapott pillanatok” típusú képek, amelyeket kinyomtatnak, bekereteznek és sorba raknak –, addig idén sokkal változatosabb technikákat látni. A diavetítés a nem kinyomtatott képekből ma már alap. Emellett vetítenek filmeket, játszanak világítással, árnyékokkal, különféle anyagokra nyomtatnak.
Gyakoriak a számítógéppel szerkesztett (nem csak retusált, hanem újraalkotott) alkotások is – körülbelül úgy használják a Photoshopot, hogy korábbi fotóikból új műveket hoznak létre.

Cryptoportiques: Batia Suter installációi

Ez a városháza alatti helyszín egy római kori piac tér egykori árkád sora; több szint mélységben vagyunk, a föld alatt, hosszú boltíves folyosókon.
Eddig itt még nem láttam olyan kiállítást, ami igazán lelkesített volna. Egészen mostanáig.
Talán nem is maguk a fotók az igazán érdekesek – házakat, építészeti stílusokat fényképezett a világ minden tájáról –, hanem az, ahogyan a hely adottságait kihasználta. Emberünk, két nagy teljesítményű projektort hozott, és a folyosó két végébe állította őket. Nem vetítővásznat használ, hanem áttetsző, függönyszerű anyagot. Ezekből több réteget is egymás mögé helyezett, néhány lépés távolságra egymástól.
Azért izgalmas ez a helyszín idén, mert az egymás mögötti vásznakon más-más módon jelenik meg ugyanaz a kép – eltérő nagyításban, különböző részleteket kiemelve. Közben mi ezek között a „vásznak” között sétálunk – az árnyékainkkal együtt. Mesterien játszanak a folyton változó árnyékokkal.

A folyosók végén uralkodó csendet külön élvezem – még a lépteim visszhangját is hallani lehet.

Egy bérelt üzlethelyiségben: Marco Bernabino

A fotókiállítások mellett fut egy második fesztivál is. Azon művészeké, akiket nem hívtak meg egy-egy múzeumba – ők alkalmi vagy állandóan működő magángalériákban állítanak ki, és költségeiket az eladásból fedezik. Tavaly hatvannyolc ilyen privát kiállítást számoltam össze.
Ez a fickó ruha nélküli nőket fotóz, akik úgy vannak beállítva, hogy sose legyenek teljesen meztelenek.
Tavaly sok magán galériában egész jó képeket találtam, úgy tűnik ez idén is így van,
mert ezek is jó képek,
ezen képek is egy -egy hangulatot, történetet mesélnek el.