Csupasz értékek – kis örömök Arles-ban

Fáradtság, apró örömök és finoman elrejtett lelki felismerések — ez Arles, ez (most) én.

---

• Arles, 2025.08.05.

Hogy érzem magam?

Fáradtan. Későn fekszem, korán kelek. Sürgősen pihennem kell.

Elégedettség?

Hát, nem tudom — semmi extra nem történt az elmúlt pár napban. Igen, az már nem számít extrának, hogy voltam egy habparty‑ban, koncerteken, kiállításokon, és ma délután a folyóparton ücsörögtem.

Mit kívánnék egy hozzám hasonlónak?

Leltározd az értékeidet! A kézzel meg nem foghatóakat is.

Apró örömök?

Annyira kényelmes napom volt, hogy az egész munkaidőt végig unatkoztam — nagyon kellemes a folyónak ez a nyugati partja: sokkal tágasabb a sétány, mint a teljesen beépített óvárosi oldalon.
Az is jó ötlet volt, hogy tegnap kiültem a Fórum térre: jobb érzés egy emberekkel teli, zsúfolt helyen ülni, mint az erdőben vagy az üres part közepén; és ez akkor is igaz, ha teljesen elfelejtettem, hogyan kell emberekhez kapcsolódni.

Pezsgőbontás; két hét után újra működik a WC a szobámban.

Tervek?

Semmi! A következő hétvégén el kell vinnem a fülhallgatókat a szervizbe, hátha ki tudják tisztítani — nem szól, amióta a tengerbe estek. Száz euró, viszlát!
Valamiféle esti koncerteket felírtam a naptárba a hétvégére.
Folytatni kell a munkakeresést.
Nyelvtanulás! Újra fel kell venni a fonalat. Ezen a munkahelyen kifejezetten az az érdekem, hogy ne kelljen senkihez szólnom, de állítólag léteznek emberek munkaidő után is—és ezen a munkahelyem után is.

Komfortzóna?

Nagyon bekuckóztam a zóna legbelsőbb részébe. Mondjuk pl. holnap igenis végigolvasom a francia szövegeket, nem csak átsiklok felettük; ha beszélnek köröttem, figyelek, mintha egy fontos rádiót hallgatnék! Nem számít, ha nem érdekel, nem számít, ha nem értem. A kis lépés kifelé a komfortból az, hogy megpróbálok nem átsiklani az emberek mondatai felett.

Musée Réattu a Geometries of Silence időszaki tárlatával.

#Les-rencontres-de-la-photographie #photo-festival of #Arles

Több ponton felnevettem.
Kezdjük ott, hogy amúgy bírom ezt a múzeumot. Réattu egy híres helyi festő volt, vagy háromszáz évvel ezelőtt; a végrendeletében múzeumot csinált a folyóparti palotájából és a gyűjteményéből. A falak azóta csak még változatosabb kollekciókkal teltek meg.
A legtöbb itt látható kép egyébként nem az én stílusom, de minőségi művek, amelyeket jó érzékkel válogattak egymás mellé. Eddig mindig hoztak érdekes, teljesen populáris, könnyen értelmezhető műveket is. Ezúttal más a helyzet az időszaki darabokkal. A szokásos három helyett most csak egy időszaki kiállítás érkezett. Cserébe a szomszédos épületben is nyitottak egy tárlatot — talán csak el akarták oszlatni a tömeget, mert itt mindig sokan vannak.
A mostani alkotások olyanok, mintha egy izgalmas tapéta-bemutatót nézegetnék. Tényleg szépek, tetszenek, de nem értem, hogy mások miért gondolkodnak olyan hosszasan egy-egy fal előtt. Én felkacagtam itt‑ott; mert hát ennek a tárlatnak talán nem itt van helye — szerintem. De egy posztergalériában simán el tudnám képzelni; ott nem várom el, hogy új gondolatokat ébresszenek. Szinte csak a szürke, fekete és bronz árnyalataival játszottak, és a geometriával. Talán túltolták ezt a posztmodern szerű vonalat. Jah, és hoztak néhány új képet az állandó kiállítás részére is. Azok is olyanok voltak, hogy festői, semleges hangulatú tapétaként vagy freskóként bárhol jól mutatnának.

Végtére is — ez is művészet, ezek mögött is komoly teljesítmény áll. 

Gyakran előfordul, hogy ha elolvasom a kép címét, elkezdem megérteni az alkotást; ezeket a műveket is tudom értékelni, de a nappalimba nem tenném be.

Én azt szeretem, ha nem kell elolvasnom egy kép keletkezéstörténetét, ahhoz hogy élvezhessem, és hogy új gondolat szülessen.

Nos, ezek a mai művek… Például volt egy, ahol egy szürkés papírra bronz korongot helyeztek — szép kép, mert sokat és jól használta a színárnyalatokat. Aztán elolvastam a kép címét: „Napkelte” — és én felneveltem; mert egy ilyen művet el tudok képzelni például a dolgozószobám falán is, de felesleges volt címet adni neki, mert az elkészült képnek oly kevés köze van a téma‑választáshoz, hogy azt Picasso is megirigyelné.
Aztán volt egy másik is, ami tetszett: alul kék sáv, felette templomszerű sziluett sárgás‑barna színben, a kép felső részén pedig világos sárgás árnyalatok; a kép címe: „Sainte‑Maries‑la‑Mer” — és én megint felnevettem, mert ez akkor is egy, minden érzelmi reakció nélküli, szép alkotás, ha nem látom a szöveget. Pusztán a kép alapján nem következtettem volna a címre; na de így, visszafelé figyelve, azonnal beugrik, hogy St‑Maries faluban tényleg ilyen színe van a tengernek, és a templom is ilyen színekből és formából áll ; az erősen homokos szél miatt pedig tényleg ilyen világos sárgás homokszín a meghatározó.