Tánc, telefon és elveszett kabát

Egy rosszul induló reggelből végül egy emlékezetes, nîmes-i fesztiváléjszaka lett. Volt benne telefoncsere, tánc, bringázás, elveszett kabát és hajnalig tartó kószálás. Összességében: fárasztó volt, fájdalmas is egy kicsit, de nagyon megérte.

---

Nimes, 2026.05.24.

Hát, a tegnap reggel nem jól indult. Betegeskedik a telefonom, valószínűleg nem tett jót neki a víz meg a napsütés; néhány napra átváltottam a régi telefonomra. Azóta rájöttem, valójában mennyire tetszik, amikor nincs letöltve a Facebook a telefonra.

Most, így egy nap után, kezdek ráérezni az új billentyűzet logikájára.

Nîmes egy csinos kisváros, ami a római kori amfiteátrumáról híres; míg Rómában egy romos Colosseumot nézeget a turista, ezt a mai napig is használja – alkalmanként tizenhat-ezer néző.

Pünkösdkor hatalmas, négynapos fesztivált tartanak: felvonulások, koncertek, lovas és egyéb bemutatók, és bulik déltől hajnalig. Csak a hivatalos kiírás alapján huszonnégy utcabálhelyszín van, plusz még az összes bár, amelyik talált a raktárában egy hangfalat. A négy nap alatt egymillió látogatót várnak. Ez szerintem optimista becslés, de jól jelzi a léptéket.

Szóval délután és éjszaka egyik koncerthelyszíntől a másikig sétáltam és táncoltam. Megint megtörtént egy ponton, hogy körbeálltak körülöttem, úgy figyelték, ahogy táncolok. Nem, nem táncolok jól; a lelkesedésem az, amire felfigyelnek. Egy alkalommal vonatoztattam a közönséget: mentem elöl, jöttek utánam. Ez az önfeledt tánc a legjobb szorongásoldó.

Éjfél körül kezdtem elfáradni, utána még sétálgattam a helyszínek között, nézelődtem. Kettőkor indultam haza bringával, az elektromotor fél hatra haza is hozott.

Amikor lelakatoztam a bringát, gondolkodtam rajta, hogy a kabátot ott kellene hagyni a kormányon. Még annak is kisebb esélye van, hogy onnan ellopják, mint annak, hogy cipelem, és tuti elhagyom valahol. Valamiért mégis cipeltem magammal egyik helyszíntől a másikig, mindig leraktam egy padra vagy egy fa tövébe. Aztán egyszer csak nem találtam meg. Szerintem simán elfelejtettem, hova tettem le. Azzal vigasztalom magam, hogy amúgy is akartam egy új kabátot venni.

Amúgy az aksikat feleslegesen vittem; régen ez a telefon fél napot sem bírt ki, de néhány hónapja újratelepítettem, és csak a legszükségesebb alkalmazásokat tettem vissza.

Ma arra gondoltam, csak fekszem és pihenek, de már kezdem unni a semmittevést. A lábam fáj, most senki nem venne rá egy méter sétára sem.

Összességében megérte ez az egész.