Krasznahorkai – Az ellenállás melankóliája

Egy könyv, amely nem egyszerűen nyomasztó, hanem szinte könyörtelenül pontos abban, ahogyan az emberi nyomorúságot megmutatja. Krasznahorkai regénye felkavaró, dühítő és mégis lenyűgöző olvasmány. Nem könnyű szeretni, de nehéz szabadulni tőle.

---

Cselekmény
Egy alföldi kisvárosba cirkuszosok érkeznek, s a nyomukban néhány száz huligán, akik gyújtogatnak, rombolnak, embereket ölnek.

Valuska:
Aki egyszerre együgyű és művelt; egy álmodozó alkat. Esténként kocsmába jár, délutánonként
Eszter úrhoz,
aki a nyugalmazott zeneigazgató, filozofikus alkat, igazi álmodozó, valójában még ahhoz is lusta, hogy kikeljen az ágyból.
Eszterné:
Manipulatív, hataloméhes; a randalírozások alatt elintézi, hogy tankokkal védjék a várost, minek utána diktátorrá válik.

Milyen érzéseket kelt?
Ez a könyv bármilyen jókedvet képes megszüntetni. Dühítő és elszomorító, hogy a való élet tényleg ilyen: elkeserítő, nyomorúságos.

Miért olvastam?
Mivel a pillangós könyve és a riportjai után érdekelt a Krasznahorkai-életmű, ezért beiratkoztam egy olvasókörre, ahol ez lesz az áprilisi téma. Ha nem lenne házi olvasmány, néhányszor eldobtam volna a könyvet; jó ötlet volt, hogy mégsem tettem. El akartam dobni, mert olyan borzalmasan, realisztikusan ír mindent: a pusztítást, az emberi lélek nyomorúságait. Jó, hogy nem dobtam, mert az író nagyon szépen fogalmaz. Nem tudom, olvastam-e már ennyire hű ábrázolást a kilátástalanság motivációiról, a benne felejtett álmokról.

Kinek ajánlom?
Nem kezdőknek, az biztos!
Annak, aki egy lecsúszott táj és a benne ragadt emberek érzelmeiről akar hitelesen olvasni. Vigyázat, ez tényleg felkavaró mű.

Szóval valójában maximális pontszámot érdemel a könyv, de… ennyire sokkoló írást még nem olvastam.
Ah, mégsem, csak majdnem maximális pontszámot adok: helyenként, még ha okkal is, de egy kicsit túlírt.

, 16/03/2026

Idézetek a könyvből – Az ellenállás melankóliája

Hát, kérem, ez megint fölszívódott…” – legyintett kajánul savanyú képpel a vasutas
—
Nesze, ez megint aktuális. Ma sem lepődünk meg ilyeneken. Mikor is írta ezt a könyvet? 1989-ben. Az ma van, ma pont ugyanitt tartunk.
*****
amikor már az sem elképzelhetetlen, hogy egyetlen ajtó nem nyílik többé, és a földben a búza befelé nő
*****
a kucsmáknak, a zsíros parasztkalapoknak és a füles sapkáknak szinte erdeje nőtt a téren,
*****
álmodozva bámul fölfelé, olyan ragyogó szemekkel, mint aki képtelen megérteni, hogy nem egy tündöklő égbolt néz le onnan rá, hanem csupán egy púpos mennyezet.
—
Saját magáról ír sztem.
*****
szorongatott üres boroskorsókra meg
—
A nyolcvanas éves végén volt az a korszaka,  amikor mélabúsan feküdt szentendrei házában, filozofált és ivott.
*****
Eszter úrra vár
—
Miért kaptt az úr, női nevet?
*****
az önmagát különös okból kényelemre ítélt szellem kegyetlen döntése tett lassan tönkre.
—
Tehát még gondolkodni is lusta.
*****
naponta több órát töltött rozoga hangszerénél, s
—
Miért olvasok több oldalon keresztül a zongora hangolásról? Ez miért része a történetnek?
Jah itólag, már tudom: mert az ezzel az egész világra utal: élvezzük a dolgokat olyannak, amilyenek vs. tegyünk belea szükségesen felüli energiát is a tökéletesség érdekében.
*****
„szeretett szülőhelye” valójában nem olyan látványt nyújt, mint amelyik egy világvége előtt áll, hanem inkább olyat, mint amelyik már túl van rajta
*****
Meglepő volt, hogy a járókelők bárgyú céltalansága, az ablakokból kikukucskáló arcok eseményre éhes időtlen türelme, egyszóval „a szellemi tompaság megszokott trágyaszaga”
*****
nem kételkedik
—
Itt mindenki dilis? !
*****
Az számít – helyesbített ekkor –, hogy hová szeretnék vele csapni…
*****
vagy talán keserűségre pont annyi ok van, mint például csodálatra, azaz: semmi, mert abból, hogy az emberi ész a „valóságos viszonyok közti eligazodásnak” mit sem sejtő számkivetettje, éppúgy nem következik,
*****
keserűségre pont annyi ok van, mint például csodálatra,
*****
a töprengés önmagát felélő szenvedélyétől megszabadult, s
*****
a döbbenetnek, mikor rájött, hogy egyedül ő és a megbocsáthatatlan vakság s nem ezek itt a kórházbejárat előtt a másvilágiak
*****
legyenek felőle egészen nyugodtak, a „szíve” már neki is „halott”
*****
„a háborús emberek törvényein kívül nincsen magasabb erő”,
*****
hogy „se isten, se pokol”, hisz azonkívül, ami van, nem lehet hivatkozni még valamire, s hogy csak a rosszra volna magyarázat, a jóra nem, ezért „nincs se rossz, se jó”, egészen másféle törvény irányít, mindig az erősebbé, amihez „éppen akkor, mikor ő az erősebb, semmi más nem fogható”.
*****
aki azt hiszi, a világot a jó vagy a szép malasztja tartja egybe, annak, kedves barátom, gyorsan bealkonyul”
—
Igazat kell adnom neki,  de még egy ilyen mondat és kifutok a világból,  bánatomban.
*****
Nézzen rám! Mindenki így jár, aki abból, ami szinte kiveri a szemét, a maga hasznára nem okul
*****
körülöttünk áthatolhatatlan éjszaka,
*****
A keserű, gonosz élvezet, hogy láthattuk, e három árnyék árván s tehetetlenül imbolyogva előttünk még csak nem is sejti, mi vár reá, fölülmúlta a szétvert város látványának egész kábító varázsát,
—
Ha nem lenne  „kötelező ”  olvasmány, itt hajítanám el – sokadjára a regényt, nem azért, mert rossz, hanem mert felhergel, feldühít.
*****
háború van, s fölébredni a végéhez közeledő éjszakából csak annak érdemes, aki könyörtelen”
*****
háború, ahol az egyik folyton a másikra támad, s a győzelmen kívül bármiféle cél: egyformán céltalan.
*****
Harc, amiben csak az marad talpon, aki nem keresi az okát,
*****
hisz a világnak tényleg természetes állapota a zűrzava
*****
nem érdemes se jósolgatni, se ítélkezni,
*****
itt csak úgy egymásra vannak hányva a dolgok
*****
Állt a nyitott ajtóban, bámult a pirkadatba, s látta, „miként is van egymásra hajigálva benne minden, ami van
*****
nem … az a férfi a noteszból”
—
de, igen 🙂 Valuska, elolvassa az egyik huligán napjóját ami sok más szituációra és emberre is ráillet; pl. önmagára.
*****
ez volt a legkínzóbb, ez a néma mindentudás
*****
Micsoda porfészek! – reccsent meg újra az iménti hang. – Az egyik leszopja magát a sárga földig, a másik meg beszarva kuporog otthon, és még fedezettel sem kegyeskedik
*****
Katasztrófa! Persze! Utolsó ítélet! A lófaszt! Maguk a katasztrófa, és maguk az utolsó ítél
*****
Volent úrra, aztán áldozatának egészen a képébe hajolt –, milyen év van ma, na?! Ki a miniszterelnök, hö?! Hajózható-e a Duna?! Látja – fordult vissza hadnagyához –, foggalma sincs! És mind ilyenek, ez az egész tetű város,
*****
ez az egész lepra ország ezekkel van tele! Gézám
*****
Azt higgye el, drága Tündém – kesergett újra meg újra az alezredes –, hogy én erre az egy szál tankra, amit a Főtéren látott, szégyenemben már ránézni se nagyon bírok! Úgy cipelem magammal, mint az a vén szivar a bálnáját, csak mutogatom meg ijesztgete
*****
polgártársak
—
Vajon, Krasznahorkai olvasott Orwellt? 🙂
*****
Az enyészet munkásai
—
Ez után, most valami nagyon szórakoztató könyvet akarok.
*****
Mindez azonban nem tartott soká, mert a mors anoxyás eredete következtében a plazminná aktivizálódott plazminogén eme fibrinfonadékláncot polipeptidekké hasította, hogy aztán a küzdelem – megtámogatván a másik irányból rohamozó, nagy tömegben jelen lévő adrenalin fibrinoldó hatását – a vér folyékonyságának visszaállításával s ezzel a hemosztázis ellen harcba indult egységek gyors és látványos sikereivel érjen véget. A
—
Ezt itt most miért olvasom? Ez itt, minta kissé túl sok lenne.
*****
Felmorzsolta szénre, hidrogénre, nitrogénre és kénre, finom szövetét szétbontotta a darabjaira, széjjelfoszlott és megszűnt, mert felemésztette egy elgondolhatatlanul távoli ítélet – amiként ezt a könyvet emészti fel most, itt, ezen a ponton, az utolsó szó.
—
Furcsa befejezés egy döbbenetektől telezsúfolt könyv után.