Még egy kör Hurghadában
Hurghadában, a mindennapok apró jelenetei néha nagyobbat szólnak, mint egy teljes sztori. Kenyér, víz, kolduló macskák, egy odadobott „maybe later”, és közben a fejemben a kérdés: merre tovább? Naplórészletek egy helyről, ahol olcsó élni — és drága gondolkodni.
2026 januárjában. Hurghadában.
Összeszedtem néhány kallódó feljegyzést a naplómból.
Még egy kör.
Szokás szerint az út szélén vettem kenyeret. Legközelebb megveszem az egész kiló kenyeret, pedig a fele is elég – majd lefagyasztom. Mert szegény néninek kell kettészámolni a kikészített zacskót, és ma megsajnáltam, hogy túl sokat adott a tíz fontomért.
Viszont a vizet elfelejtettem. Lemegyek a boltba, veszek egy nagy ballonnal. Telefonos tolmácsolást kér a srác. Ehhez a ballonhoz kellene egy cserepalack. Az nincs. Akkor az plusz kétszáz. Amúgy kb. két euró a húsz liter tiszta víz.
Kellene egy vizeskancsó is. Az nincs.
Erre felé egyedül a „helyből” van bőven.
Örülünk, Vincent?
Megjött a francia állam támogatása. Ennyi pénzből itt jól élek, odahaza meg kenyéren és vízen…
Buksó podcastet hallgatva:
„Mindent meg tudunk szokni, kivéve a megszokást.”
Ezzel a szemüveggel
egész másként nézem a világot.
Nyűgösek nekem a keretek, de egyszerűbb velük jól működni.
Itt még a macska is koldul,
pontosan ugyanúgy csinálják, mint az emberek. Vagy az emberek viselkednek az állatok kifinomultságával?
Mások is így beszélgetnek haverokkal?
Én például tegnap megálltam egy zsírszagú szendvicsárus előtt, aki egy kevésbé randiképes paradicsomból akart nekem vacsorát eszkábálni.
Bekaphatod! – gondoltam magamban.
Majd egy odadobott „Thanks, maybe later.” után tovalibbentem a sétány elegánsabb vége felé.
OK. Rövidebb lett volna egyértelműen leírni, hogy feldühített egy büfés és otthagytam.
Hurrá!
Az utazolaci domain ismét az én tulajdonomban van.
Egy darabig még nincs kapacitásom a működtetésére, de legalább már nincs rajta irreleváns tartalom.
Hosszú küzdelem volt, ennek örömére iszom az újévi pezsgőből még egy pohárral.
Lehetséges jövőirányok
Például a mentorkodás, azt szerettem csinálni.
Idegenvezető szakmák. Például telepített idegenvezető.
Rejtő Jenőt hallgatok
„Vékony hangfoszlányok táncoltak a szája szélén.”
A társadalom önmagát vezeti
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a legtöbb esetben mindegy, ki egy ország, egy nép vezetője. Magának a társadalomnak kell változnia.
Nem egy vezető miatt reménytelen mondjuk pl. Egyiptom; hanem mert az emberek nem tudnak másképp gondolkodni.
Honnan is tudnának? Kinek lenne érdeke alternatívát mutatni?
Napi napló
Mit érzel?
Tök lelkes vagyok.
Mire lennél ma büszke?
Habár elég lassan készülnek újabban a blogbejegyzéseim, azonban úgy tűnik, mintha egy kicsit jobbak lennének, mint a fél évvel ezelőttiek.
Van még mit fejleszteni, de már tetszenek.
Apró örömforrások a mai napra:
A házi citromos krém.
Tervek:
Nem biztos, hogy maradok Egyiptomban februárban. Olcsó ez az ország, olcsóbb lenne egy ügyvéddel végigverni, hogy még egy hónapot maradjak, de nincs kedvem ehhez a bürokráciához.
Mi lesz ez után?
Mit fogok dolgozni? Áprilistól miből lesz pénzem?
Mire van szükségem?
Fogalmam sincs. Nem tudom, mi lenne a jó segítség.
Olyan kérdésekre keresem a választ, amiket eddig egyedül nem tudtam megválaszolni.
One More Lap in Hurghada
In Hurghada, January 2026, the smallest scenes hit harder than any big story. Bread, water, begging cats, a tossed-out “maybe later,” and the quiet question underneath it all: what’s next? These are diary scraps from a place where living is cheap—and thinking can be costly.
English body text
In January 2026. In Hurghada.
I gathered a few stray notes from my diary.
One more lap.
As usual, I bought bread by the roadside. Next time I’ll buy the full kilo of bread, even though half would be enough—I’ll freeze the rest. Because the poor lady has to split and recount the bag she’s prepared, and today I felt bad that she gave me too much for my ten pounds.
But I forgot the water. I go down to the shop and buy a big bottle. The guy asks for phone interpreting. For this bottle I’d need an exchange bottle. They don’t have that. Then it’s an extra two hundred. By the way, twenty liters of clean water is about two euros.
I’d also need a water pitcher. They don’t have that either.
Around here, the only thing there’s plenty of is “local.”
Are we happy, Vincent?
The French state support arrived. With this amount of money I live well here, while back home I’d be living on bread and water…
Listening to the Buksó podcast:
“We can get used to anything—except getting used to things.”
With these glasses on
I look at the world completely differently.
Frameworks annoy me, but it’s easier to function well with them.
Here even the cat begs,
exactly the same way people do. Or do people behave with the refinement of animals?
Do other people talk to friends like this?
For example, yesterday I stopped at a greasy-smelling sandwich vendor who wanted to cobble together my dinner from a not-very-dateable tomato.
Screw you!—I thought to myself.
Then, after tossing out a “Thanks, maybe later,” I drifted toward the more elegant end of the promenade.
OK. It would have been shorter to write clearly that a snack-bar guy pissed me off and I walked away.
Hurray!
The utazolaci domain is mine again.
I don’t have the capacity to run it for a while yet, but at least there’s no irrelevant content on it anymore.
It was a long fight—so to celebrate, I’m having another glass of New Year’s champagne.
Possible future directions
For example, mentoring—I liked doing that.
Tour guiding professions. For example, a resident/relocated tour guide.
I’m listening to Jenő Rejtő
“Thin wisps of voice danced at the edge of his mouth.”
Society leads itself
I’m more and more certain that in most cases it doesn’t matter who leads a country or a people. Society itself has to change.
Egypt isn’t hopeless because of one leader, for instance; it’s because people can’t think differently.
How could they? Who would have an interest in showing an alternative?
Daily diary
What do you feel?
I’m really enthusiastic.
What would you be proud of today?
Although my blog posts have been coming together pretty slowly lately, it seems like they’re a bit better than the ones from six months ago.
There’s still plenty to improve, but I already like them.
Small sources of joy for today:
Homemade lemon cream.
Plans:
I’m not sure I’ll stay in Egypt in February. This country is cheap—cheaper still would be to push through another month with a lawyer—but I don’t feel like dealing with that bureaucracy.
What happens after this?
What will I work on? From April, what will my income be?
What do I need?
I have no idea. I don’t know what kind of help would be good.
I’m looking for answers to questions I haven’t been able to answer alone so far.
Encore un tour à Hurghada
À Hurghada, en janvier 2026, les plus petites scènes frappent parfois plus fort qu’un grand récit. Du pain, de l’eau, des chats mendiants, un « maybe later » lancé au passage, et la question silencieuse au fond : et maintenant, quoi ? Voici des fragments de journal d’un endroit où vivre coûte peu — et où penser peut coûter cher.
Corps du texte en français
En janvier 2026. À Hurghada.
J’ai rassemblé quelques notes égarées de mon journal.
Encore un tour.
Comme d’habitude, j’ai acheté du pain au bord de la route. La prochaine fois, j’achèterai le kilo entier, même si la moitié suffit — je congèlerai le reste. Parce que la pauvre dame doit couper et recompter le sachet déjà préparé, et aujourd’hui j’ai eu de la peine : elle m’en a donné trop pour mes dix livres.
Mais j’ai oublié l’eau. Je descends au magasin, j’achète un grand bidon. Le gars demande une interprétation par téléphone. Pour ce bidon, il me faudrait une bouteille de consigne à échanger. Il n’y en a pas. Alors c’est deux cents de plus. Au passage, vingt litres d’eau propre coûtent environ deux euros.
Il me faudrait aussi une carafe. Il n’y en a pas.
Par ici, la seule chose qu’il y a en abondance, c’est le « local ».
On est contents, Vincent ?
L’aide de l’État français est arrivée. Avec cette somme, je vis bien ici — là-bas, je vivrais au pain et à l’eau…
En écoutant le podcast de Buksó :
« On peut s’habituer à tout, sauf à l’habitude. »
Avec ces lunettes-là
je regarde le monde autrement.
Les cadres m’énervent, mais c’est plus simple de bien fonctionner avec eux.
Ici, même le chat mendie,
exactement comme les humains. Ou bien les humains se comportent-ils avec le raffinement des animaux ?
Les autres parlent aussi comme ça avec leurs potes ?
Moi, par exemple, hier, je me suis arrêté devant un vendeur de sandwichs qui sentait la graisse et qui voulait bricoler mon dîner avec une tomate pas vraiment « fréquentable ».
Va te faire voir ! — ai-je pensé.
Puis, après un « Thanks, maybe later. » lancé comme ça, je me suis envolé vers la partie plus élégante de la promenade.
OK. J’aurais pu écrire plus simplement qu’un gars de snack m’a énervé et que je suis parti.
Hourra !
Le domaine utazolaci est de nouveau à moi.
Je n’ai pas encore la capacité de le faire tourner pour un moment, mais au moins il n’y a plus de contenu hors sujet dessus.
Ce fut un long combat — pour fêter ça, je bois encore un verre de champagne du Nouvel An.
Directions possibles pour l’avenir
Par exemple, le mentorat : j’aimais faire ça.
Des métiers de guide. Par exemple, guide « implanté » sur place.
J’écoute Jenő Rejtő
« De minces filaments de voix dansaient au bord de sa bouche. »
La société se dirige elle-même
Je suis de plus en plus sûr que, dans la plupart des cas, peu importe qui dirige un pays ou un peuple. C’est la société elle-même qui doit changer.
L’Égypte n’est pas désespérée à cause d’un seul dirigeant, par exemple ; c’est parce que les gens ne savent pas penser autrement.
Comment le pourraient-ils ? Qui aurait intérêt à montrer une alternative ?
Journal du jour
Que ressens-tu ?
Je suis super enthousiaste.
De quoi serais-tu fier aujourd’hui ?
Même si mes articles de blog avancent assez lentement ces derniers temps, il semble qu’ils soient un peu meilleurs que ceux d’il y a six mois.
Il y a encore de quoi progresser, mais je les aime déjà.
Petites sources de joie pour aujourd’hui :
La crème au citron maison.
Plans :
Je ne suis pas sûr de rester en Égypte en février. Le pays est bon marché — et ce serait encore moins cher de forcer un mois de plus avec un avocat — mais je n’ai pas envie de cette bureaucratie.
Et après ?
Qu’est-ce que je vais travailler ? À partir d’avril, d’où viendra l’argent ?
De quoi ai-je besoin ?
Je n’en sais rien. Je ne sais pas quelle aide serait la bonne.
Je cherche des réponses à des questions que je n’ai pas réussi à résoudre seul jusqu’ici.
