Montmajour pillanatai
Egy csendes szerda délelőtt mosogatással és lelki nyugalommal, délután pedig művészettel és gondolatébresztő fotókkal. A Montmajour egykori apátság falai között két művész – Couturier és Wack – külön világokba kalauzolt. Felismerések, színek, emlékezet és elmélyülés egy kiállítás erejéig.
- Montmajour, 2025. 07. 30., szerda
A napom?
Mosogatás délelőtt és este; csak az ilyenkor szokásos: kemény munka, de nyugi van. Még csak nem is akarnak velem jönni a munkahelyi gondolatok – a délutáni kiállításra. Mert ez volt a program: a fotófesztivál egy újabb helyszíne és egy gyors bevásárlás.
Abbaye de Montmajour – egykori várában, Stéphane Couturier fotói
Aki Le Corbusier tengerparti villáját fotózta végig. Ez valahol a francia riviérán van, tehát a környezet az azúr tenger, zöld fenyvesek, fehér sziklák. Itt épített Corbusier egy erősen szögletes betonházat. Egyáltalán nem szakértőként a stílust én a késői Bauhausnak tartom, amikor már minden beton volt, vagy fém, és szögletes, de még bőven volt stílus és játékosság. Itt például majdnem világítóan fehérre meszelték az összes falat, kivéve az erkély ponyváit, azok tengerkékek. Ámde Corbusier művész úr egy napon úgy döntött, hogy ez neki nem elég, és az összes belső falat kifestette a saját stílusában.
A stílusával kapcsolatban én úgy gondolom, biztos nagyon szerette Picassót, a geometriát és a provanszál színeket is. A belső falakon azt értem, hogy kívülről – a kerítés mellől – egyáltalán nem csúnya a betonház, viszont bent tartózkodva már más a helyzet. Merthogy például a teraszok, kívülről nem látható felületeit is kipingálta: mindent, a korlátok, az oszlopok befelé néző részeit is; az árnyékoló spalettákat, de még az ablak kilincs belső felét is.
Szóval képzeljük el azt a teraszt, ahol a plafon, az oszlopok, derékig festett korlátfal is, absztrakt, tarka, de egy rendszert követő minták borítják; szemmagasságban pedig a Côte d’Azur panorámája; a szemünk előtt elszálló sirályok fehér falakat és még két kék árnyékolót látnak. Hát én erre nagyon rá tudnék hangolódni, és belerakni az álmaimat, így, ebben az összefirkált formában is.
Abbaye Montmajour megmaradt falai közt – Patrick Wack fotói
Az Azovi tenger partjáról. Ez a Fekete tengernek az az „öble”, amit Oroszország elsőként foglalt el Ukrajnától. Állítólag ez a fotósorozat tavaly első díjat nyert; nekem is nagyon tetszik. Olyan helyeket is bemutat, amelyek ma már gyakorlatilag nem is léteznek – a mértéktelen bombázásoknak köszönhetően. A fotós 2019 óta minden évben visszatér az Azovi tengerhez, felkeres orosz és ukrán területeket is. Úgy mutatja meg a háborút, az ott élő emberek napjait, hogy a végeredmény nem lesz nyomasztó, mégis mély nyomot hagy – nem sebeket, hanem emlékeket.
Lent a városban (mert ez a múzeum külterületen áll, egy magaslaton, Camargue legelői és az Alpilles dombjai találkozásánál) nagyon sok zseniális kiállítás van, de némelyik már annyira sokkoló volt tavaly, hogy akadt olyan terem, ahol bevallom, sírva fakadtam. Én nem gondolnám, hogy a művészetnek az a célja, hogy lehozza az embereket a világról, sőt azt is gondolom, hogy maguk a művészek is, akaratuk ellenére is, túllőttek a célon. Ez itt, az egykori templomban berendezett háborús tárlat szerintem jó egyensúlyt teremt: hatásos, élvezetes.
