Arles-ban a grafikai fesztivál negyedik körére megint kiderült: nem minden rajz akar megszólítani, és ez így van rendjén. A Méjan kápolna felső szintjén inkább kívül maradtam, az alsón viszont a fiatalok munkái újra megmutatták, mennyi ötlet fér el egyetlen lapon. A Réattu Múzeumban pedig a római freskók, a XX. századi absztraktok és a XVIII. századi, zavarba ejtően pontos aktok úgy keveredtek, mintha az idő csak egy rosszul behajtott múzeumi prospektus lenne.

Méjan kápolna

Jacek Jarnuszkiewicz

Szép rajzok, de nekem nem sokat adnak. Majdnem monokróm grafikák. A művész szobrászcsaládból jön, maga is szobrász, ennek ellenére rajzot tanított az egyetemen. Tényleg olyan, mintha a rajzai a szobrainak tanulmányai lennének.

Gilles Aillaud

Neki legalább a témái jók: állatokról készült tanulmányrajzokat látok.

Mert amúgy a Méjan emeletén megint kissé fura rajzok vannak. Valakinek biztos jók, de nálam körülbelül olyanok, mint amit egy általános iskolai rajztanár lepontozna. Ehhez a teremhez nem tudok kapcsolódni. Talán majd mások.

Az alsó szinten

megint rajziskolák mutatkoznak be. Ez mindig jó szokott lenni. A fiatalok rajzairól csorognak az érzelmek; nem úgy, mint szerintem a felső szinten.

Itt van például egy kép, amely olyan, mint egy festékraktár padlója vihar után. Szóval nem engem céloznak ezzel, de legalább van hangulata.

A rajzkészítés tudományát elég sok mindenkinek meg lehet tanítani, de mintha ezeknek a tanítványoknak valami egyedi érzékük, saját világlátásuk lenne. Itt van például a következő kép, amely sötét színekkel dolgozik, van háttere, előtere, és a diák a gondolatait is beletette.

Aztán ez is milyen jó ötlet: benézünk egy szobába a kulcslyukon keresztül.

Majd jön egy tarka életkép, amely csak feketét tartalmaz, semmi árnyalatot. Egy vidám, tóparti fürdőzés: a stégen vagyunk. Vajon milyen gondolatok lapulnak a víz felszíne alatt?

Ezt a termet idén is imádom. Ezek a rajzok tele vannak ötletekkel. Mint például az egymás mellé rakott post-it cetlikre rajzolt portré is.

---

Réattu Múzeum

Ezt a múzeumot nagyon szeretem. Réattu úr festő és műgyűjtő volt, talán a XVIII. században; halála után a folyóparti palotáját a városra hagyta.

Azért szeretem ezt a helyet, mert itt is képesek zárójelbe tenni a tér és az idő fogalmát. A legelső terem itt is antik, de két római freskó közé képesek betenni egy XX. századi absztrakt művet, mert feltételezhetően mindhárom művész ugyanarra gondolt alkotás közben. Esetünkben például a családi otthon melegére.

Igen, amúgy nem szeretem, ha valaki nem tud dobozon kívül gondolkodni. 🙂

Azt is szeretem ebben a múzeumban, meg sok más helyi bemutatóhelyen, hogy ezzel a húszeurós fesztiválbérlettel a legtöbb helyen, mint itt is, az állandó kiállításokat is be lehet járni.

A túra legvégén van az időszaki gyűjtemény. Ide, ha nem is mindig könnyen fogyasztható, populáris darabokat hoznak, de mindig olyanokat, amelyeket a szakma is nagyon vár. Tehát itt mindig nagy az érdeklődés.

A Francia Nemzeti Könyvtár képgyűjteményéből

hoztak három alkotót a XVIII., XIX. és XX. századból. A legrégebbi volt a legfeltűnőbb, mert ő rajzolt például meztelen nőket fotórealisztikus pontossággal, egyetlen ceruzával. Volt olyan kép, amelyiken mintha épp maszturbált volna a nő. Mondom: a XVIII. században! A kép címe csak ennyi: Tanulmány meztelen nőről.

Amúgy ez a fickó építész volt. Többnyire épülettervei vannak, amelyek a korszakhoz képest futurisztikusak, vagy épp kissé álmodozóak.

A XX. századi avantgárd művésznek is jó képei voltak. Kedvelem ezt a stílust és ezt a művészeti korszakot, de azért a szobám falára őket sem tenném ki.

Arles, 2026. május 15.