Karneváli lecsengések – tüzijátékkal

Egy nap, amely pizzacsalódással és egy boldogan elcsent mellénnyel indult, végül egy tengerparti tűzijátékban csúcsosodott ki – miközben a város épp pihenésből készült átfordulni egy újabb éjszakai ünneplésbe.

A fények, a víztükör és a zene együttese olyan pillanatot teremtett, amit talán sosem fogok újra megtapasztalni – de most már tudom, milyen íze van a tavasz szélének.

---

Nizza, 2025. március 01. szombat.
Korábban már írtam, hogy három busz és egy vonat hozott el a karnevál helyszínéig.
A virágkarneválról is már készült egy beszámoló.
Mi történt a felvonulások között és után?

Maradt másfél órám és egy csokor mimóza virágom.
A többi színes virágot, amit elkaptam, azt odaadtam azoknak a gyerekeknek, akik nem voltak elég magasak, hogy elkapják azt, amit a mozgó színpadok hercegnői dobáltak.
Hivatalosan fél kilenckor kezdődik az esti felvonulás, két órával korábban kezdődik a beléptetés, de már a beléptetés pillanatában is kilométeres sor áll.
(Nem, ez nem túlzás, hosszú egyenes sorban sorakoztatják fel a vendégeket a parti sétányon; közben a naplemente és utcazenészek szórakoztatják a közönséget.)
Fanatikus nem akarok lenni, de azért este hatkor szeretnék beállni a sorba.

Fázom; már alig van felhő, de a szél még dolgozik. Egy kardigán és egy sál van rajtam.
A szél éppen csak annyit hűtött a levegőn, hogy csak abban a másfél órában nem fogok fázni, amíg az esti fellépőkkel együtt táncolunk, de előtte, amíg várakozunk, nem lenne jó egy megfázást kockáztatni. A többi ruhámat leraktam még délben a vasútállomás mellett egy csomagmegőrzőben.
Egy szürke hétköznapon huszonöt perc sétára lennék a táskámtól.

Míg megiszom a kávém, megszületik a terv:
ha már amúgy sem tudok hatékonyan eljutni a kabátomig, akkor csinálom életélvezősen;
keresztül sétálok az óvároson (a házak felfogják a szelet), fotózgatok, figyelem a boltokat és a vendéglátóhelyeket is;
kellene valamit vacsorázni az esti kezdés előtt (mert utána, este tizenegykor ez már problémás lesz),
és ha látok egy szuvenírnek alkalmas, akciós meleg ruhát, akkor megveszem.
Ha meg mégsem, akkor a sétám végén, a vasútnál vár rám a kabátom, és ott mindig lehet egy jót enni.

Több okból is elfelejtek fotózni:
tele a kezem a csokis-epres habos gofrival;
annyira imádom ezt a félig francia, félig olasz stílust, hogy konkrétan leragadok a gyönyörködésnél;
nyáron már körbe fotóztam ezt a negyedet;
a telefonom is merülőfélben van.
Épp az imént dobtam ki egy külső akksit – hat év szolgálat után; már több energiába került cipelni, mint amennyit visszatöltött.

Aki Nizzáról összesen két képet lát, az egyik biztosan az Angol sétány – pálmafákkal, strandolókkal, végtelen türkizzel;
a másik pedig a Masséna tér lesz, a palotákkal, villamossal, a kockás járólapokkal.
Ma nem könnyű átvergődni a Massénán, ez a fesztivál fő helyszíne.
Ez a tér kb. kettéosztja a turistás területeket:
a palota és a hegyek közötti rész az óváros, a maga tizennyolcadik századi, olaszos hangulatával;
innentől a vasút felé – és a reptér felé vezető másik villamos környékét – pedig belvárosnak becézik.
Ez sem modernebb, viszont ugyanolyan szép, és több a kirakat.

Rá is találok a Springfield kirakatában egy mellényre, amire már egy éve vágyom,
de a pillekönnyű és időjárásálló nálunk bőven száz euró felett van – nem pedig negyven.
Gyorsan el is rejtem a belső zsebébe a virágaimat.

Ezek után már nincs motivációm a kaja miatt tovább gyalogolni.
Ha az ember nem talál olcsó, de megbízható éttermet, akkor frissensültekkel vagy a pizzával lehet a legkevesebbet csalódni.
Vagy a piacon venni kell egy narancslevet, szőlőt, bagettet, sonkát – és lehet piknikezni a parton, ha jó az idő.

Huszonnyolc euró egy pizzáért és egy pohár borért – az csak Nizza belvárosában számít olcsónak.
Azt azért mondhatta volna a pincér, hogy ezért az árért egy normál méretű pizza két negyed szeletét fogja letenni a tányérra.
Nyilván tudja, ha előre szól, akkor felállok, és tovább megyek.
Legközelebb rendelés előtt rápillantok a többi vendég tányérjára.

Na és akkor jöhet az újabb sorban állás – fél kilenckor kezdődik az esti műsor, voilá, most jött a hír: ezen az utolsó estén lesz tűzijáték.
És te jó isten, most látom, a sor vége valahol Kínában van, úgyhogy még csak tizenöt perc múlva fog kinyitni a beléptető kapu.

Az esti karneválról is készült már külön képes beszámoló.

Nos, fél tizenegy, mire úgy döntök, hogy elfáradok.
A hostesek jelzik, hogy a tűzijáték a városháza előtti parton lesz; ez jó ötlet, így a teljes parti sétányról és az alatta húzódó strandokról lehet követni.

Teljesen megszűnt a szél. Leülök a kövekre, teljesen közel a vízhez.
A sétányon még megy a zene, én itt is jól érzem magam.

Már értem, miért emelték ki, hogy a városháza téren – ugyanis ott állítottak fel egy öt méteres bábut, amit épp tűzoltók vesznek körül.
Kitakar az embertömeg, csak a lángnyelvek tetejét látom.
Láttam már tűzrakást, emiatt sem állok fel.

Ügyesek voltak a szakemberek, tizenöt perc alatt teljesen leégett a bábu – pedig azt hittem, itt fog világítani a tűzijáték alatt, de nem.
És most a parti őrség hajói is elsötétülnek, a sétány alsó sorát is kikapcsolják.

Kicsit több, mint húsz perc a műsor – a zene ritmusára lövik a rakétákat.

Tudják a szervezők, hogy itt nincs is szükség extra fényjátékra vagy divatos repülő drónbemutatóra.
Elég ide néhány alapszín, a víz visszatükröződése és a hangulat.

Esküszöm, ilyen élményben talán még sosem volt részem.
Előttem egy (estére megszelídült) víztükör, mögöttem a még ünneplő tömeg, a zene is kellemes.
Most picit irigylem azokat a fotósokat, akik – velem ellentétben – nem csupán dokumentálni, hanem hangulatokat is tudnak festeni.
Én itt és most el sem tudom képzelni, hogyan lehetne egy képben visszaadni egy egész napos ünneplés utáni hangulatot –
ami épp készül éjszakai partyba torkollni, miközben pihenésképpen áhítattal csodálunk egy olyan vizet, amiről nem gondoltuk, hogy tud még újat mutatni.

Fél egy, és még nem én vagyok az egyetlen a parton.
A zenészek feljebb vonultak a bárokba, a tűzoltók most kezdenek csomagolni.

Nem kell sokat sétálni, mire koncertet találok – viszont olyan helyet, ami nincs tele… még öt perc séta.
Ez valamilyen populárisabb rockbanda, még táncolni is lehet rá.

Hajnali háromkor már egészen gyorsan lehet keresztül sétálni a belvároson – amit elleptek a takarítók.
Aggodalmam alaptalan, a táskám sértetlenül vár rám.

Választottam egy kellemesen üres strandot, az emberek a támfal felett lévő sétányon lézengenek.
Készültem: hoztam (egy vákuumpumpa segítségével kis méretűre csomagolt) hálózsákot, vastag télikabátot –
de az a helyzet, hogy a mellényben és pulóverben sem fázok.

Az a terv, hogy a kora reggeli busszal átmegyek a közeli Menton városába –
de előtte keresztül hajtunk Monacón.
Még napkelte előtt szeretnék ébredni, reggelit keresni.
Ha nyár lenne, egy úszással kezdeném a holnapot.