Egy koncerttel, sörrel és jókedvvel ünnepeltük Szent Patrik napját Arles-ban. A nap eseményei közben néhány kósza gondolat is megszületett. Egy kis életérzés Írországtól Provence-ig.
Délelőtt franciaóra és vásárlás, este koncert, ahol az írek Szent Patrik napját ünnepeljük koncerttel és sörrel. Közben lejegyeztem néhány kósza gondolatot. Mutatom őket időrendi sorrendben.
Magyarország egy porszem a világ történelmében. Mi vagyunk az a pincsi kutya, amely a dán dogok lába alatt vonyít.
Beszélgethetnékem van.
Jó lett volna lerészegedni, de semmi nem indokolta ennek szükségességét.
Nem aggódom a mesterséges intelligencia előretörése miatt; viszont engem is aggaszt a természetes intelligencia eltűnése.
A mellettem lévő asztalnál ülő pár egy fordítóprogrammal beszélget; egymásnak mutatják a telefonjuk kijelzőjét. Ha nekik megy, nekem is megy.
Hát igen, a pesszimistáknak mindig igazuk van; azért én maradnék a ló túlsó oldalán.
Úgy öltözködünk, mint nagyapáink. Tényleg, mindenki olyan stílust hord, ami pont két nemzedékkel ezelőtt is kelendő volt.
„Az a feladat, hogy azt fedezd fel, mihez értesz jobban, mint bárki más. Aztán keresd meg, hogy kinek tudod eladni.” (Rádióban hallottam.) Keresd meg, hogy kinek fontos, annak kell eladni.
Megkérdezik az emberek, ki vagyok, és nem tudok rá válaszolni.
Mert a kézírás mozdulatát felidézi a száj.
Nem készült rá, nem vett előtte nagy levegőt, majd fújta ki. Csak úgy fogta, és feldobta a lábát a bárszék tetejére. A tetejére! És nem az alsó támasztékra. A hölgy, a másik lábával továbbra is a földön állt.
De hát nem az a cél, hogy belehaljunk az életbe. Szóval az utca alantas emberébe nem kötünk bele – pláne, ha hadarva mutogat a dülöngélő éjszakában.
