Verőfényes holdsütésben

Mit csinálsz, ha éjszaka hasmenésed van egy nyilvános strandon, miközben fejedre süt a telihold? Én beúszom egy elhagyatott partszakaszra.
Egy éjjeli kiruccanás Nizzába, teljes valójában.

---

Nizza, 2025.08.07. Csütörtök

Megvan az érzés, amikor fekszel a víz tetején? Egy gazdag nap után? Hajnali kettőkor? És közben hasadra süt a telihold.

Kezdődött mindez szerda éjjel, munka után, amikor is kitaláltam, hogy strandra akarok menni. De hova? Nizzába találtam tíz eurós buszjegyet. (Megjegyzem: Marseille-ig ötven perc a vonatút, amiért tizenkét eurót fizetek, majd onnan három óra busszal Nizzába.)

A buszon arra ébredtem, hogy valaki a vállamra hajtja a fejét…

Hajnali háromkor keltem, hogy elérjem az első vonatot, és még délelőtt a tengerparton legyek. Inkább alszom ott, nem baj, ha a saját ágyamban csak két órát töltök.

Szóval bekóstolt egy feltehetően félnótás nő a buszon, alvás közben. Odaült mellém és a vállamra hajolt. Miután elhúztam a vállam, visszaült a helyére, de úgy tűnik, az ő ülésében igencsak erős rugók voltak, mert tizenöt percenként ment a sofőrhöz megkérdezni, merre járunk. A nő később még egyszer próbálkozott nálam, de miután másodjára is lepattant talált magának egy másik facér férfit.

Hogyan lettek ilyen olcsók a jegyek?

Úgy, hogy versenyhelyzet van Marseille-ben. A Flixbusnak eleve erős konkurense a BlaBlaCar Bus, akik még alacsonyabb igényességgel és jobb árakkal dolgoznak. Ők már egy éve is vittek utasokat tíz euróért, teltházzal. Idén erre válaszul a Flixbus új Marseille–Nizza járatot indított, csupán Aix érintésével (eddig innen csak harminc eurós jegyek voltak). Egyébként a vasúton is komoly a verseny. A párizsi TGV-vonalon korábban 100–150 euró között mozogtak a jegyárak, most viszont az olasz vasút új, szupergyors „piros nyíl” vonata beindult Milánó–Marseille–Párizs között. Azóta gyakoriak a 75 euró alatti jegyek, és a francia vasút bejelentette, hogy elsőként Marseille-ben állítják forgalomba az új generációs TGV-t.

Ilyen, amikor a szabályozó állam a versenyt támogatja.

Szóval, tíz órakor már a nizzai villamoson utazom a belváros felé. A hátizsákomban a legnagyobb tétel a bringám akkumulátora. (A biciklit a vasútállomáson hagytam.)

A terv az, hogy…
Nincs és nem is volt — csak egy szerda éjjeli hirtelen elhatározás.

Végigsétálok a főutcán, közben rátalálok az új kedvenc fürdőruhámra. Le is megyek a partra, felavatom. De előtte az utamba kerül egy piac. Jó, hát akkor veszek ebédet: barackot, szőlőt, kókuszos sütit.

Valószínűleg leégtem, de még nem érzem. Az van, hogy gyorsabban elaludtam a strandon, minthogy előkerestem volna a naptejet. Legalább a kalap a fejemen maradt – ebben a pillanatban biztosan nem vagyok forrófejű.

Délelőtti sétám során felfigyeltem egy múzeumra. A fotográfiai múzeum a piac sarkában áll. Ebben az évben Nizza a „Tengerek éve” szlogennel hirdeti magát — már a farsangi karnevál témája is az óceán volt. A kis fotógaléria egy búvárt mutat be, aki szenzációs képeket készített a Côte d’Azur előtti tengerfenékről. Gyönyörű színek, ügyes megvilágításokkal. Külön kedvenceim lettek a tintahalak — akik gyakran hevertek már a konyhapultomon, de eddig nem tudtam, hogy eleven mivoltukban ennyire cukik.

Olyan belépőt vettem, ami az összes városi fenntartású múzeumba érvényes, úgyhogy miközben átsétálok abba a palotába, ami a hangszerek múzeumaként ismert, addig szerzek egy kávét.

Úgy volt, ahogy előre leírták: rengeteg hangszer egy egykori főúri palotában. Az épület másik szárnyában egy tárlat volt Málta és a Máltai lovagrend történetéről. A barokk palota lépcsőháza különösen tetszett.

Ennél több programot nem is tervezek mára. Nizzát már ismerem, pihenni jöttem, csak élvezni akarom a hangulat gazdagságát. Naplementéig a strandon maradok, utána beülök egy bárba, koncertet hallgatni, talán táncolni is fogok.

Majdnem így lett…

Szóval, egy bagettel, szalámival, maradék szőlővel visszatelepedem a strandra. Ahol szinte azonnal indul a kéretlen műsor.

Egy fickó ordítani kezd a tömött strandon. Nem tudom, volt-e előzménye — valószínűleg csak világfájdalma van. A gondot az okozza, hogy a közönség reagál.

Először – alig két percen belül – a strandokon járkáló rendőrök próbálják csillapítani, sikertelenül.
A nem megnyerhető játszmákba nem kell bele állnia az egyszerű járőrnek— arra van az erősítés. Látom is, ahogy a rendőr hátralép és hívja a kollégáit. Gondolom a szokásos biciklis rendőröket, akik már nem pólóban, rövidnadrágban vannak, hanem sisakban, mellényben, fegyverrel felszerelve.
Csakhogy, ahogy a rendőr srác hátralép (társa még ott marad), egy nagydarab fickó feláll és visszakiabál az ordítozónak. Össze is verekednek, ekkor a másik rendőr is hátrébb húzódik. Közben telefonál.
A verekedés kb. harmincadik másodpercében két kommandós fut le teljes erőből a parti sétányról. Innen kb. kétszáz méterre éjjel-nappal ott parkol a rohamosztag furgonja, járó motorral. (Nizzában volt már terrortámadás…) Csak annyit tesznek, hogy elkapják az ordibáló két kezét és hátrabilincselik.
A sétány másik irányából eközben vadul teker két biciklis rendőr. Még sohasem láttam a millió gyalogos között veszettül szirénázó bringát. Ők már nem is jönnek le — a sétányról figyelnek, amíg el nem csitul minden.
Néhány másodperccel később befut egy újabb szirénázó furgon, a bilincselt fickót bepakolják — a strandlepedőjével és hangszórójával együtt.
Talán, az lehetett a bajok forrása, hogy hangosan hallgatta a zenét, és valaki merészelt rászólni.

(Egyébként a sétányon néhány helyen fehér köröket festettek fel – mutatványosoknak, utcazenészeknek, zenéjüket hangosan élvezőknek.)

A teljes jelenet alig hosszabb öt percnél. Ennyi idő alatt hat rendőrt láttam, és egy gyors, hatékony együttműködést.

Ezután már nyugalomban, még két órát olvasok, úszkálok — mire megjön a nem várt hasfájás.
A naplementét már a sétányról, a toalett kereső hadjárat közepette figyelem meg.

Jobbra leköszön a nap, balra érkezik a telihold. Két aranyhíd egy strandon.
Nehezen fotózható, de nagyon is átélhető élmény.

Kéne nyitni egy WC-s vállalkozást “Tiszta és nyitva van” szlogennel! Komoly piaci rés ez ebben az országban. Szükség esetén nem bánom, ha drága — csak legyen egy hely, ami nem undorító.

Választok egy jó megjelenésű kávézót. Este tízkor mi mást kér az ember, mint ír kávét. Megkönnyebbülve, de fájó hassal jövök ki a kávézóból.

Lehet, visszamegyek a strandra, pihenek, úszom a sötétben, aztán felmegyek az óvárosba, beülök valahova zenét hallgatni.

Majdnem így lett…

Az a helyzet, hogy közben a hasfájás görcsökre és hasmenésre váltott. Szóval éjfél körül a strandon kuporogva gondolkodom, mi legyen.

Mindezt úgy, hogy a kedvemet semmi sem veszi el — körülöttem emberek piknikeznek, fentebb táncolnak, énekelnek.

Ha már amúgy is a víz széléhez ültem le… Persze, hogy bemegyek úszni!

Ennek van még egy előnye, amire nem vagyok büszke. A mellettünk lévő partszakaszon napközben egy privát strand (és bár) működik, éjjel teljesen sötét és néptelen. Átúszom, beúszom oda, ahol csak a fejem látszik ki — senki sem látja, mi folyik a víz alatt… Nem lett volna esélyem éjjel illedelmes illemhelyet találni.

Amúgy a poén, hogy miután megtörölköztem, visszagömbölyödtem — babapózba —, néhány fiatal lány kedvet kap, ledobják a szoknyát, tangában és melltartóban bemennek úszni. Ők, egy nagyobb baráti társaság részei.

De őket is megelőzte (éppen utánam, ahogy kijöttem a vízből) egy lengyel lány, aki egy másik sráccal flörtölt már egy ideje. A srác csak fekszik, nyomkodja a telefont, a lány próbál hozzábújni, mosolyog, a szemébe néz.
Könyörgöm — mi lehet egyértelműbb jelzés annál, hogy tangára vetkőzik előtte?!
Ha nem kell neki a csaj, akkor miért rabolják egymás idejét?

Már két órája kuporgok itt, azóta is udvarolnak egymásnak.

Ami feldob, hogy ezek szerint nem is én vagyok a legmamlaszabb srác a világon.

Hajnali kettőre annyit enyhülnek a görcsök, hogy már ki tudok egyenesedni, a hasmenés is csillapodik. A koncertprogramot lefújom, most pihenni kell.
Ez egy hat kilométeres partszakasz — innen a belvárosból kisétálok a végéhez (ahol a kórház van közel), ott már csönd és nyugalom van. Ott majd, visszagömbölyödöm.

Majdnem így lett…

Amúgy, olyan meleg van, hogy még a hosszú nadrágot sem kell elővennem.

A flörtölő párocskát ott hagyom — nem értem, a srác miért nem reagál semmire, csak kedvesen beszél. A lányt megsajnáltam: ott ült a fiú mellett, a vizes alsóneműre visszahúzta a szoknyát, a srác nem ment be vele a vízbe, utána sem kezdeményezett semmit. Nem értem, a lány miért nem hagyta ott.

Ötszáz métert sikerült haladnom görcsök nélkül. Mégsem megyek ki teljesen a part végéig; beérem azzal, hogy a kaszinó alatt már kevesen vannak és ők is csöndben.

Arra gondolok, hogy ha szállást foglaltam volna, ott valószínűleg már rég észrevennék rajtam, hogy nem vagyok jól. Covid óta bárkit kidobnak, aki csak egy kicsit náthás. Mondják, menjen kórházba, aludjon ott.
Igen, nekem is az a gondolatom: ha rosszabbra fordul, azonnal megyek az ügyeletre — innen nincs messze a kórház. Ha pedig reggelig nem múlik, akkor orvos.
Viszont amíg magzatpózban fekszem, tünetmentes vagyok.

Aludni nem sokat tudok, de az érzés kárpótol, amikor a teliholdat nézem úgy hogy közben

úszom az ezüst  híd tetején.

Nem bírom kihagyni, mindig amikor felébredek, (másfél óránként)

úszom egyet a holdfénnyel.

U.I. Reggelre szinte teljesen megszűntek a tünetek.